Hiányzó alkotmányos törvények

Parlamenti diktatúraként jellemezte egy barátom nemrégen közállapotainkat. Valóban, az utóbbi években számos jel bukkant fel, hogy a balliberális politika, csekély parlamenti többségét felhasználva, gátlástalanul átlép jogon és erkölcsön. Közben az ország állapota romlik; a gazdaság visszaesett, a kormánypártok bel- és külföldi szavahihetősége, népszerűsége mélyponton van.
A „nép” a demokrácia eszközeivel nem tehet semmit, hasonlóan az ellenzékhez. Ugyanakkor vezető alkotmányjogászainktól, vezető politikusainktól – beleértve az általam is becsült köztársasági elnököt – azt halljuk, hogy alkotmányunk tökéletes, politikusainkkal csak morális gondok vannak. Most ne menjünk bele annak részletezésébe, hogy a morális gond a legtöbb esetben jogi gond is! (A jog az erkölcs minimuma – mondják vezető jogászok hosszú ideje.) Inkább azt elemezzük, hogy valóban tökéletesen működnek-e alaptörvényeink, alkotmányunk! Bevallom, hosszú időn keresztül én is hittem vezető alkotmányjogászainknak, közjogi tekintélyeinknek, mára azonban bizalmam megkopott.
Nézzünk néhány területet, ahol alapvető működési zavarok vannak!
A vezető politikusok felelőssége. Az alkotmány részletesen szól a köztársasági elnök felelősségre vonásáról, beleértve a büntetőjogi felelősségét is (alk. 31/A §, 32. §). A hatályos alkotmány a miniszterelnökkel szembeni felelősség egyetlen formáját ismeri, a bizalmatlansági indítványt (39/A §).
Ennek benyújtására eddig soha nem került sor az elmúlt 17 évben. Az ok egyszerű: az ellenzék indítványát leszavazzák a kormánypártok, amelyeknek soraiban kisebb botrányt jelent a miniszterelnök lemondatása adott esetben (lásd Medgyessy– Gyurcsány-csere). A miniszterelnök büntetőjogi, polgári jogi felelősségéről nincs szó.
A miniszterek felelősségéről csak az Alkotmánybíróság elmarasztalása után alkotott törvényt az Országgyűlés (1997. évi LXXIX tv. Kjt.). Ez a törvény sem szól a büntetőjogi felelősségről, s az anyagi felelősség is erősen korlátozott; csak vétkes kötelezettségszegés esetén felel a miniszter két–hat havi illetménnyel. Tehát például hozzá nem értés esetén nem felel. A parlamenti képviselőket viszont a mentelmi jog védi a büntetőjogi felelősségre vonástól, annak feloldozásához a képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Nem csodálhatjuk, hogy komolyabb vagyon elleni cselekmények ügyében a legfőbb ügyész vagy a bíróságok kísérletet sem tettek a mentelmi jog felfüggesztésére; kisebb súlyú büntetőperekre akkor kerülhetett sor, ha a képviselő önként lemondott mentelmi jogáról. (A miniszterek többsége is képviselő.)
Kimondhatjuk tehát a végkövetkeztetést: hatályos alkotmányunk s alaptörvényeink szerint a miniszterelnök, a kormánytagok s a képviselők büntetőjogilag ugyanúgy érinthetetlenek, mint a volt kommunista nómenklatúra tagjai voltak. Másként fogalmazva: elképzelhető, hogy az elmúlt 17 évben soha senki komolyabb bűncselekményt nem követett el közülük, a kormány tagjai, a miniszterelnökök eljárásukkal nem okoztak kárt? (Emlékezzünk az őszödi beszédre!)
Választási rendszerünk bonyolultságában demokratikusnak tűnik – holott nem az. Ehhez néhány adalék. A listás és egyéni választókerületi szavazásnak párhuzamosan nem sok értelme van; az eddigi eredményekből látszik, hogy a választópolgár ritkán osztja meg szavazatát, ha mégis megteszi, egymáshoz közel állókra szavaz. Tehát szavaz az SZDSZ-re mint pártra és az MSZP jelöltjére. Ennek a módszernek a hátránya, hogy egyfelől a politikusok gond nélkül bejutnak az 5 százalék elérése esetén, másrészt a képviselő nem a választópolgárokhoz kötődik, hanem a vezetőkhöz. Vagyis nem népképviselet van, hanem pártképviselet a parlamentben; a képviselő léte, egzisztenciája nem a választópolgártól függ, hanem a párttól.
Szintén feleslegesnek tűnik a választások második fordulója, különösen három jelölttel. A harmadik helyen végzett jelölt és pártja ugyanis döntő módon tudja befolyásolni a végeredményt, akár visszalépésével, de úgy is, hogy nem lép vissza. (Erre számos példát láttunk az eddigiekben.) Szerény és naiv kérdés: nem lehetne egyfordulós választásokat tartani kizárólag egyéni választókerületekben? Mindezzel a fenti anomáliák kiküszöbölhetők lennének, a képviselők nagyságrendekkel jobban kötődnének választóikhoz, s az egész eljárás sokkal olcsóbb lenne. Ez több nyugati demokráciában kiválóan működik – például Angliában.
A választási rendszer legnagyobb hibájának azonban azt tartom, hogy a választási visszaélések, csalások ellen gyakorlatilag nincs védelem, a jogorvoslat csupán formális. A választási panaszokat nagyon gyorsan kell benyújtani, majd elbírálni: első fokon a választási szerveknek, majd jogerősen a bíróságnak. Nincs független választási bíróság, amely szakértő bíráival alaposan ki tudná vizsgálni a panaszokat. Panaszok pedig bőven lennének, gondoljunk csak a 2002-es választások után villámgyorsan lesöpört 500 panaszra (ajándékosztogatások, láncszavazás stb.). A választásokról az alkotmány csak rendkívül röviden szól, s mivel a konkrét törvény kétharmados többséget igényel, jelenleg nincs esély a változásra. A harmadik alkotmányossági válságtünet a jogmánia vagy a jogkáosz. A jogalkotásról nem szól az alkotmány – csak az egyes szervek, intézmények feladatain belül röviden –, a részletesebb szabályokat egy 1987. évi törvény tartalmazza, amely megalkotásakor is rossz volt, de egyébként sem tartják be az illetékesek. A rendszerváltozás kezdetétől minden állami szerv elképzelhetetlen mennyiségben ontja a jogszabályokat, amelyek nemcsak áttekinthetetlenek a szakember számára, hanem ellentmondásosak is. Erre csak egy személyes példát. A szocializmus idején minden évben kiadták az adott évben keletkezett új jogszabályokat egy-két vaskos kötetben. (Jogászok szerint ez is sok volt.) Az utóbbi tíz évben általában interneten keresztül kerestem a jogszabályokat, de néhány hónapja nem találtam valamit, s lementem a könyvtárba kikérni a 2003. évi jogszabálygyűjteményt, számolván a korábbi egy-két kötettel. A könyvtáros kissé szomorúan nézett rám, de elkezdte hozni a köteteket; összesen 24-et (!) 2003-ból. Az asztal majdnem leszakadt a Magyar Köztársaság állami szerveinek – önkormányzatok nélküli – egyéves jogszabálytermésétől.
A jogmániának, jogi káosznak egyenesen a teljes jogbizonytalanság a következménye; ez a korrupciónak is az egyik melegágya, mert a változásokról nemcsak az állampolgárok, de a szakemberek sem tudnak; kivéve a bennfenteseket, akik viszont azonnal tudnak reagálni, kihasználva a lehetőségeket. Mindebből az állampolgár csak annyit észlel, hogy a hatóságok állandóan változó, kiismerhetetlen, ugyanakkor hatalmas mennyiségű feladatot rónak rá, minden ügyének intézésében (adóügyek, nyugdíjügyek, szociális támogatások, betegellátás, építésügyek stb.). S ekkor még nem beszéltünk az egész vezető politikusi réteget átszövő, tizenhét éve megoldhatatlan ügynökkérdésről, a befolyásolhatatlan privatizációról, a népesedési kérdésről, a népszavazási anomáliákról, amelyek mind-mind alapvetően alkotmányossági kérdések is, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Ez lenne a demokrácia? Biztosan nem. Ezeket a kérdéseket Nyugat-Európában általában megnyugtatóan rendezték, ennek következménye a jogbiztonság, a kiszámíthatóság s a mindenkire kiterjedő felelősség. S mit érez mindezekből a magyar állampolgár? Látja a felelősség nélküli, leválthatatlan állami vezetést, a felfoghatatlan választási rendszer alapján működő pártfüggő képviselőket, a jogi káoszt és ennek nyomán a korrupciót. Nem ezt várta, nem ezt akarta, nem ezt várja, nem ezt akarja. Az alkotmányos válság következményei beláthatatlanok, ezért új alkotmányos törvényekre van szükség. Itt nem „apró működési zavarokról”, „morális válságról”, hanem a jogrendszer s az alkotmány válságáról van szó.

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár