Kínos gazdasági dinamika

Pártpolitikával átszőtt világunkban nem maradt ártatlan szakmai téma, amiről nyugodtan és hátsó szándéktól mentesen cserélhetnénk eszmét. Nincs illúzióm: ha az alábbi érvelésem oda vezetne el, hogy a gazdaság növekedési ütemét nem szabad túl fontosnak tekinteni, akkor a gyanakvó természetű olvasó kormánypropagandának vélhetné írásomat. Az pedig – kell-e taglalnom – nem áll szándékomban.
Mégis valóban kaphat ilyen színezetet az ügy most, amikor meghökkentő adat látott napvilágot: hazánkban a második negyedévben a tavalyi év azonos időszakához viszonyítva csupán 1,4 százalékos volt a gazdasági növekedés. Ezenközben mondjuk Szlovákiában 9,2 százalékra, Lettországban 11 százalék fölé gyorsult a GDP növekedési üteme, és ezzel a 27 tagú Európai Unióban a sor végén vagyunk. Aki tehát most a növekedés jelentőségét kisebbíti, csökkenteni igyekezhet a blamázst. Mert bizony igen kínos így lemaradni a gazdasági dinamikában. Mint ahogy kellemetlen az elöl állni a pénzromlásban és a költségvetési hiányban.
Márpedig ez most Magyarország az EU-ban. Bárcsak az idegen nyelvek ismerete, az emberek egészségben eltöltött évei vagy a találmányok és újítások adatai szerint vezetnénk a listát!
Ha viszont most keményen érvelnék a gazdasági növekedés felpörgetése mellett, fejemre vonhatnám azok kritikáját, akik szerint a közgazdászok által kedvelt bruttó hazai termék (GDP) adata nem sokat tár fel a valós fejlődésből, a globális felmelegedés és sok más fenyegető jelenség pedig drámai módon mutat rá a gazdaságközpontú világ súlyos következményeire. Ez valóban így is van; még velünk élnek a mennyiségi növekedést hajszoló felfogás szomorú örökségei. A gazdaságnak – minden élő organizmusnak – vannak természetes fejlődési, növekedési adottságai és képességei.
Persze miként kellő csapadék mellett szebben fejlődik a növény, jó körülmények mellett erőltetés nélkül is gyorsabban fejlődhet egy nemzetgazdaság. Szomszédaink imponáló gazdasági növekedési adatai pontosan arra világítanak rá, hogy Európában a mögöttünk álló néhány évben egészében véve kedvező volt a nemzetközi környezet, és az új tagországok igen jól éltek a körülményekkel. Kivéve hazánkat. Ezért kell most a gazdasági növekedés megtorpanásának ügyét megvizsgálnunk: hazánk adatsora a helyzet különlegességét jelzi.
Ütemvesztés, pozícióvesztés
Nem az a gond, hogy a nemzetközi statisztikákban nem szerepelünk jól; egy kis ügyeskedéssel, a mutatószámok és a kiindulási év jó megválasztásával ideig-óráig ki lehet magyarázni a helyzetet. Amikor az öngyilkossági sorrend élén találtuk magunkat, nem a kellemetlen helyezés fájt, hanem a száraz adatok mögött rejlő sok tragédia. Most sem az a gond, hogy a román, szlovák vagy litván GDP-növekedési adat a mienknél sokkal szebb, hanem hogy minden fontos téren relatív visszacsúszás áll az adatok mögött. Ahol új munkahelyek születnek, ezrével indulnak új vállalkozások, lakásokat és nyaralókat építtetnek, gépbe és a gépet jól kezelni képes munkásba fektetnek pénzt – nos, ott a jól-rosszul kialakított statisztikai mutatók növekedést regisztrálnak. Nem a mutató a fontos, hanem a gazdasági erő. Amivel azután lehet rosszul is élni; környezetet szennyezve, a társadalom egy részét kisemmizve. Ámbátor az európai fejlődés azt mutatta meg, hogy tartósan emelkedő jövedelmi szintet, mint amilyen a svédeké, az osztrákoké, újabban a finneké és az íreké, csakis kielégítően működő társadalom, a természeti környezet irányt érzékeny, tanulóképes nemzet érhet el.
Igenis fontos lenne, hogy a mainál sokkal több magyarnak legyen állása, mégpedig jól fizető munkahelye, ahol értékes árut termel; hogy nyereséggel működjenek a cégek, és az állami vállalatok se veszteséggel zárjanak. Egyszóval: jobban nőjön a nemzeti jövedelem. Az éves két százalék körüli bővülés nem elég a mi helyzetünkben; ilyen szerény dinamika mellett a cégeknél nem kell új ember a nyugdíjba vonulók helyett, mert kemény szervezéssel, feszes gazdálkodással meg tudnak lenni kevesebb alkalmazottal is. Miközben lefelé tart az európai munkanélküliségi ráta, nálunk bizony beragadt, sőt növekszik – ez ilyen gyenge tempó mellett elkerülhetetlen.
Aggasztó adatok szólnak a beruházásokról is. Az elmúlt néhány évben ugyan az állami költekezés – főleg választások előtt – fenntartotta a beruházási, építőipari lendületet, de bizony a magánszektor aktivitása már tavaly kezdett alábbhagyni. Egy ideje egyenesen csökken az országos beruházási volumen, és csak az exportra termelő feldolgozóiparban van fejlesztés, leginkább a külföldi tulajdonú nagy cégeknél. Azonban a magyar gazdaság egésze lendületet vesztett. Azt is tudni, mi miatt. A magyar állam az, ami lendületünket visszafogja a maga hiányaival, adósságaival, kamatterheivel, miközben minden panasz és eurószkepticizmus ellenére az uniós tagságból fakadnak növekedési többletek, és előbb-utóbb európai fejlesztési pénzek is eljutnak a gazdaságunkba. Ma ugyan a kormány a kényszerű és szükséges kiigazítással indokol minden megszorítást és tehernövelést, de így is már ezermilliárd forintra rúg az év első felében az államháztartás hiánya – ez mutatja a baj mértékét, hiszen a nagy javulásnak beállított büdzséadatok ellenére az idén is folytatódik az eladósodás, a jövő elzálogosítása.
Zsákutcába tévedve
Ilyen körülmények között szabad-e egyáltalán a növekedésre gondolni? Hiszen ha tényleg szükséges a deficit lefaragása, akkor abból egyenesen következne: tudomásul kell venni a visszafogást, és így azt is, hogy a gazdaság nem képes lendületesen bővülni. Ezzel nehéz vitatkozni: ha már egyszer zsákutcába került az ország szekere, akkor onnan vissza kell tolatni – más kérdés, hogy miért ugyanaz az ittas kocsis ül a bakon, aki a zsákutcába hajtott. Tanulságos, hogy a 2002-es esztendő és a rákövetkező időszak rekordméretű állami pénzszórása milyen kevéssé volt képes többlet növekedési impulzust adni a magyar gazdaságnak, viszont az uniós kényszerből végre elkezdett hiánymérséklés mennyire visszafogja növekedésünket. Külön gond, hogy a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány egy jó közepes növekedési folyamatra akart mesterségesen ráerősíteni, amikor a szomszédokhoz képest kellően ment előre a magyar gazdaság, míg a mai befékezés egybeesik a sorstárs és egyben versenytárs nemzetek lendületnyerésével. Mert örülünk ugyan szomszédaink erőteljes növekedésének, ami közvetlen érdekeink felől nézve is sokkal jobb, mintha bajban lenne náluk a gazdaság, ám szimpátiánk és szolidaritásunk érzése mellett azt is tudjuk, hogy ők a külföldi (és nemkülönben a magyar) cégek szemében objektíve versenytársaink is. Honnan lesz nálunk növekedés? Ezt most már a Nemzeti Bank ugyanúgy kérdi, mint az a hitelezői kör, amely jól tudja, hogy a kielégítő adósságrátához az kell, hogy a kliens jövedelme növekedjék. Nem az ellenzék okvetetlenkedéséről van szó, hanem arról, hogy a megszorítás önmagában és így nem jó, nem elég.
Kinek van végre gondolata?
A második Gyurcsány-kormány már nem térhetett ki a pénzügyi egyensúly felé való visszakanyarodás feladata elől, és azt nagyobb részt adónöveléssel próbálja teljesíteni, kisebb részt szánva a kiadásmérséklésnek. Eközben az uniós pénzekből finanszírozott szebb jövő ígéretével tartja a lelket szavazótáborában. Talán abban reménykedik, hogy az emberek beletörődnek a viszonyok átmenetinek mondott romlásába, valamint nem gazdasági ügyek és botrányok meglovagolásával kívánja elterelni a figyelmet a stagnálásról. De ilyen dinamikus világban nincs stagnálás, mert mások a szomszédságban száguldanak. Ami azt jelenti, hogy minden magyarországi cégnek, sőt minden józanul kalkuláló magánszemélynek, családfőnek felötlik a kérdés: megtalálja-e itthon számításait?
Talán különös, hogy egy eddigi cselekedeteiben és megszólalásában annyira anyagias, materialista kormányoldal ilyen könnyen feláldozza a gazdasági növekedés ügyét, és ideológiai témák felé igyekszik terelni a köz figyelmét. Érdekes, hogy a külföldi igényeknek annyira megfelelni kívánó kormányzat beletörődni látszik abba, hogy hazánk lett az unió osztályutolsója. Ebben a helyzetben roppant nehéz tanácsot adni; csapdában van az ellenzék is, mert a szükséges és elkerülhetetlen változások sürgetésével objektíve segítségére siet a kormánynak, amely mutogathat az ellenzékre: lám ezek is ugyanazt tennék, mint mi.
Ha valami nem mehet sokáig tovább ugyanúgy, akkor azt jobb mielőbb megváltoztatni. A kormány most egyszerűen nem teheti meg, hogy félbehagyja a költségvetésihiány-mérséklési programját – az senkinek sem lenne jó, a kormányzásra készülő ellenzéknek sem. De itt a legfőbb ideje, hogy előremutató gondolatokról is szó essék a közéletben. Nem baj, ha az életképes ellenzéki javaslatokat ellopja a túloldal: a nagyközönség szemében ennyire diszkreditálódott kormányzatot nem fogja szakértői szintre felemelni a programkölcsönvétel, mint ahogy az 1989–90-es politikai garnitúrát sem mentette meg a választási vereségtől az, hogy folyamatosan engedett az ellenzéki követeléseknek.
„The Economy, Stupid”, vagyis „A gazdaság, te lüke” – volt kiragasztva a szobafalakra Clinton elnökválasztási kampányában, hogy az ellenzéki támadás fő iránya egy pillanatra se vesszen szem elől. A gazdaság nem minden – ezt jó tudni. Itt és most, hazánk gazdasági visszacsúszásának szakaszában mégis tanulni lehetne Bill Clinton sikert hozó kampányából.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár