Modernizációs kényszer csapdájában

Bárhogyan is nézzük, a hőn áhított Európa fejlett országaihoz való felzárkózásnak egyre inkább gazdasági korlátai vannak. Annak ellenére is, hogy a kormányzat igyekszik mérhetetlenül felnagyítani a kétségkívül meglevő modernizációs/ tradicionalista ellentétet, bevallva, hogy az MSZP határozottan modernizációs identitású párt. Holott a mögöttünk lévő több mint fél évtized a ráolvasásszerűen emlegetett modernizációs programokról nem ad tanúbizonyságot, hanem sokkal inkább a nyilvánvalóan elhibázott költségvetési politika következményeiről. Mert ha igaz is az, hogy a gazdasági és a kulturális modernizáció eltérő sebességgel zajlik, kétségtelen, hogy legfeljebb a kulturális modernizáció tekintetében nem csökken a Magyarország és más fejlett európai országok közti távolság. Ugyanakkor az is igaz, hogy elsősorban a szociális, a gazdasági és a mentális tényezők akadályai a versenyképes társadalom kiépülésének. Nemcsak az Európában kirívóan nagy arányú inaktív népesség létszáma jelzi ezt, hanem a joggal említett teljesítménydeficit nagysága is.
Így mindenki, aki az állítja, hogy a gazdaságpolitika túllendült a mélyponton, tudatos szemfényvesztés áldozatának tekinthető. Mert korábban sem beszélhettünk jólétnövekedésről, mára azonban a reménytelen helyzetben vegetáló többmilliós népesség semmilyen vigaszszálba nem tud kapaszkodni. Persze ahhoz képest minden fejlődésnek tűnik, hogy nem is volt régen ama időszak, amikor két év alatt közel hatvanszázalékos volt az infláció, tíz százalék körüli a munkanélküliségi ráta, a reálbérek csaknem húsz százalékkal zuhantak, s a foglalkoztatottak száma több mint százezerrel csökkent. A modernizációs kényszer csapdájában pedig az árszint tíz százalékkal nőtt, a reálbérek hét százalékkal csökkentek.
Az is egyértelmű, hogy a kiteljesedő neoliberális hatalom eleve elutasítja a nemzeti egységnek még a gondolatát is, valamint – így vagy úgy – kísérletet tesz mindenféle öntudatos közösség felszámolására. Kétségtelenül a magányos, elszigetelt individuumokat könnyű befolyásolni. Ám a modernizált, állami beavatkozástól mentes piac amúgy sem létezik, mégha az adófizetők pénzét egyre kevésbé fordítják is a közigazgatásra és az állami intézményekre. Miközben szemmel látható, hogy az országot nemcsak az egyre inkább elmélyülő kormányzati válság sújtja, hanem a társadalom pórusaiig hatoló morális válság is. Nem szólva a foglalkoztatás szaporodó tehernövekedéséről, a belső kereslet óhatatlan szűküléséről, a munkanélküliségi ráta pedig érezhetően emelkedik. Miként azt sem kell különösebben bizonygatnunk, hogy az infláció, főként a fogyasztást terhelő adók, illetve a gyógyszer, az energia, a közlekedés stb. támogatásának csökkentése következtében mélyül. Míg azonban a háztartásoknak egyszerre kell szembesülniük a foglalkoztatás bizonytalanságának kiterjesztődésével, a béreket érintő elvonások emelkedésével, a megtakarítások megadóztatásával, a válság állandósulásával szembesülünk.
Ráadásul nap mint nap meghökkentő gazdasági adatok sorával találkozhatunk. Egyebek között azzal, hogy a múlt év azonos időszakához viszonyítva kevesebb mint 1,2 százalékos volt a gazdasági növekedés, holott a környező országok némelyikében 8-10 százalékos a közkeletűen emlegetett gazdasági növekedés, azaz a bruttó hazai termék, a GDP növekedési üteme. S az is nyilvánvaló igazság, hogy a tartósan emelkedő jövedelmi szintet, mint amilyen a finnekre, az írekre jellemző, csakis a kielégítően működő társadalom éri el. Úgy is mondhatnánk: olyan tanulóképes nemzetek, amelyek nem a modernizáció kényszerével küszködnek. Ehhez persze a mainál sokkal több személynek kellene jól fizető munkahely, ahol értékes árukat termelnek. Ha viszont két százalék alatti a növekedés, sovány vigasz, hogy legyen végre mit megbeszélni a kutatókkal. Mert látnunk kell, hogy nem egyszerűen átmeneti romlásról van szó, hiszen míg máshol lefelé tart a munkanélküliségi ráta, hazánkban – a jövő elzálogosításával egyetemben – emelkedése megállíthatatlan. Ameddig hiányoznak például azok az átalakítások, amelyek a társadalom többsége számára hasznossá tennék az úgynevezett nagy ellátórendszerek működését, addig a szociálpolitikában tett lépések semmit sem érnek.
Mialatt tehát – modernizáció ide vagy oda – a foglalkoztatottak száma nap nap után csökken, a munkanélküliség elkerülhetetlenül emelkedik. Egészen konkrétan: a foglalkoztatottak száma alig haladja meg a 3,9 milliót, a munkanélkülieké viszont csaknem félmillió, ami hét százalék körüli rátát jelent. Bár – paradox módon – foglalkoztatottaknak tekintik azokat a munkakeresőket, akik részt vesznek valamelyik képzésben, mégis a legnagyobb problémát a tartósan munkanélküliek számának folytonos bővülése, illetve a munkakereséssel eltöltött idő növekedése adja. Mára ugyanis a munkanélküliek több mint fele egy éve vagy annál régebben nem tud elhelyezkedni. Ugyanakkor köztudott, hogy minél tovább marad valaki távol a munkaerőpiactól, annál nehezebben tud a munka világába visszalépni. S ami ennél is elszomorítóbb, a munkaképes korú lakosság alig több mint fele jelenik meg a munkaerőpiacon, amivel ugyancsak sereghajtók vagyunk Európában. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ha a belső kereslet zsugorodik, a megszorító jellegű gazdaságpolitika hatására lassul a növekedés üteme is. Nemhogy átmenetileg, hanem – mint látható – tartósan érvényesül uniós felzárkózásunk megannyi gazdasági akadálya. Mert a megszorító költségvetési politika nem pusztán az adóemelésekben és a támogatások csökkentésében jut kifejezésre, hanem – ezektől elválaszthatatlanul – az államháztartási hiány GDP-hez mért nagyságának több mint három százalékpontos visszaszorításában is. Csak az a kérdés, meddig fuldoklik még az ország a modernizációs kényszer csapdájában.

A szerző szociológus, egyetemi oktató