Pártisten közelről

Az volt a véleménye Esterházy Péternek Gyurcsány balatonőszödi beszédéről: „Lehet Gyurcsányt utálni, de nem kéne ezzel józan eszünket is elveszíteni… Éppen azt mondja, hogy elég a hazudozásból és legyen vége a kivételezősdinek.” Nádas Péter szerint pedig: „A beszéd mindenképpen remek retorikai teljesítmény.” Én – ellentétben sokakkal – mind a két minősítésben érzek valamennyi igazságot. De nem eleget. Esterházy ugyan meglehetősen hevenyészve csapta oda a Népszabadságnak, amit nyilván el is vártak tőle, de abban is van némi igazság. Nádas minősítése viszont telitalálat, valóban „remek retorikai teljesítmény” volt a beszéd, de úgy gondolom, ez is kiegészítésre szorul.
Mert ezt a beszédet akár egy új balmozgalmi korszak nyitányának is felfoghatjuk. Nem is hiszem, hogy bárki olyan elmondhatta volna, aki nem pendelyes korától kapta meg a bolsevik nevelést.
Igyekszem elkerülni, hogy bárkit is sértsek, olyat, aki nem érdemli. Szikrányi indulati és érzelmi hangsúly nélkül emlékeztetem a harmincöt-negyvennél idősebb korosztályokat: annak idején mindnyájan bolsevik nevelésben részesültünk, nemcsak a párttagok, a párton kívüliek is, az egypárt, a monopol sajtó, a káderek, a politrukok, a főnökök, a spiclik, a népnevelők stb. stb. révén. Többször is gyakorolt önkritikát az egypárt, hogy elégedetlen az eredménnyel; nem is igen lehet felnőtt társadalmat olyan mindenestül s olyan totálisan átnevelni, ahogyan a bolsevikok szerették volna. Viszont elég korán betársult a szinte már iskoláskor előtt elkezdett átnevelésbe Rákosi pajtás is.
Voltaképp a neveléstudomány legegyszerűbb képlete a bolsevik értékrend, amelynek a csúcsán minden létező cél, eszmény, ábránd fölé emelkedik a hatalom megszerzése, megtartása. Ami ezt támogatja, segíti, szolgálja, az üdvös, jó dolog, ami ellenzi, gátolja, azt mindenképp ki kell üldözni, s lehetőleg kiirtani a világból. Nem ismer el olyan értéket a „bolsevik axiológia”, istenhitet, hazaszeretetet se, szülők iránti tiszteletet, házastársi hűséget se, erkölcsi törvényt se, művészi alkotást, remekművet, akárhányszor bizonyított tudományos eredményt se, vitathatatlan igazságot, tényvalóságot se, jogot, még az élethez való jogot se, amit nem lehetne, sőt nem kell alárendelni a hatalom megszerzésének, megtartásának. Utolsó szavukkal Sztálint éltették a Sztálin állította akasztófák alá hurcolt bolsevikok.
Idézett pályatársaimmal egyet kell értenem abban is: sokan, igen sokan, azt mondhatom a fél ország vagy végképp nem értette, vagy félreértette Gyurcsány őszödi beszédét. Megmosolyogni való, milyen emelkedett indulatokkal idézték a háborgók: „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.” „Hazudtunk reggel, éjjel meg este.” Mint a miniszterelnök és vezérkara szörnyű, örökre megbocsáthatatlan vétkének dokumentuma, úgy szerepelt ez a szöveg az idézetekben, mint a bizalom végleges megvonásának vitathatatlan indoka. Holott a „remek retorikai teljesítmény” csúcsának nevezhetném, dehogy is a bizalmatlanságot, épp hogy a legteljesebb bizalmat szülte abban a körben, ahol elhangzott.
Nehéz persze a magunkfajta „másként gondolkodóknak” megérteni, hogy ha a hatalom megszerzését, megtartását önként választott értékrendem csúcsára emelem, akkor dehogyis tekinthetem véteknek, bűnnek, szélhámosságnak azt a tényezőt, amely a választáson a legtöbb szavazatot hozta, tehát a másfél-két éves hazudozást. Hiszen a győzelem ez esetben számomra igenis politikusi erényként igazolja a hazugságot.
A bolsevikok harci módszertanában a hazugságnak, a félrevezetésnek, az átverésnek, a manipulációnak, a fontos dolgok elhallgatásának kulcsszerepe van, az őszödi beszédben egymást érik az ilyen utalások: „meg lehet csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó hetében előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk…”, „másfél évig úgy kellett tennünk, mintha kormányoztunk volna…”, „egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön…”, „a világgazdaság pénzbősége meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítettek, hogy ezt túléljük…” S az örökös hadiállapotban coki a párttagságnak is: „Egy nagyon szűk csapat dolgozik Petrétei Jóska mögött, merthogy nem engedhetjük be a minisztérium egészére ebben a fázisban még… nehogy baj legyen.”
Épp abban nyilvánult meg Gyurcsány „remek retorikai teljesítménye”, amit bírálói leghangosabban kifogásoltak. Ő a hazugságot, a félrevezetést, a valóságos szándékok, tervek elhallgatását nemcsak az ország, de a párttagság előtt is a tényleges célok, törekvések elsminkelését a politikai harc legtermészetesebb fegyverének tekinti, s erről ez alkalommal valóban őszintén, szikrányi erkölcsi gátlás nélkül megnyilatkozott az adott közönség előtt, amely már sokszorosan adta bizonyságát hasonló bolsevik neveltetésének.
Ismétlem inkább, mert ennek a számbavétele nélkül, hogy a bolsevik világnézet minden létező érték csúcsának a hatalom megszerzését és megtartását tekinti, sokan kizárólag a romlottság bizonyságának tartanák a hazugságoknak ezt a gátlástalan alkalmazását, pártolását. Holott csak abból következik, és logikusan következik abból, hogy akik mindent a hatalmi érdek – pontosabban: a vélt hatalmi érdek – alá rendelnek, a hatalom megszerzésének, megtartásának a szolgálatára, természetesen tudniuk kell, akár mindennapos tapasztalat alapján, hogy ebbe a mindenbe az igazmondás és az erkölcsi törvények is beletartoznak. És elsorolhatatlan, mi minden még, az emberi kapcsolatok, a legközelebbiek is, a pártos ítélet a tényekről, a valóságról, az emberi minőségről, a világnézetté szilárduló, mindent behálózó elfogultságok pártos rendszere stb. stb.
A „kurva” és „nyüves” ország miniszterelnökének a beszéde tele fogalmazási hibákkal, ocsmány, trágár kiszólásokkal, mintha egy kocsmaasztalnál már „kurva sok bort” megivott volna „Petrétei Jóskával”, „Veres Janival”, „Arató Gergővel”, „Demján Sanyikámmal,” (Teleki) „Lacival”, (Lendvai) „Ildikóval” és a többiekkel együtt. Ez a kocsmai hangvétel – nyilván átgondolva, eltervezve – kapatos haverok társaságát idézi. Sokkal-sokkal közelebb hozza őket egymáshoz ez a hangnem, mint egy nyögvenyelős politikai tanácskozás. Úgy bizony, a „remek retorikai teljesítmény” része ez is.
Nagy mestere a „kommunikációnak” Gyurcsány. (Nem tudok szabadulni egy képzeletbeli látványtól: ahogy a tükör előtt próbálgatja hatásszüneteit.) „Teljesen érdektelen” a közvélemény-kutatások vészjelzése, legutóbb is 18 százalékos támogatásból lett választási győzelem. Ezt az évtizedekig butított népet az elektronikus és nyomtatott sajtó 70-80 százalékának a birtokában rá lehet venni akár az öngyilkosságra is.
Az őszödi beszéd tehát gondosan – és el kell ismerni: tehetségesen – hallgató közönségére volt szabva, s hogy jól volt rájuk szabva, igazolta később egy titkos bizalmi szavazás is.
Bár azt nem hallgathatom el, engem meglepett és nyugtalanított, hogy a tekintélyes létszámú hallgatóságból egyetlenegy sem állt fel, hogy kifejezze aggályait, ellenvetéseit.
Elgondolom, hogy valamikor voltam én is szocialista, és máig őrzöm magamban az élősködéstől, a kiszolgáltatottságtól megtisztult „igazságos társadalom” ábrándképét. S igen valószínű, ma is híve lennék olyan szocialista pártnak, amelynek a vezérkarában találhatnék négy-öt Németh Lászlót.
Felmérhetetlen távolságban érzem ettől az ábrándképtől az őszödi hallgatóságot, voltaképp nem is tudom azt az egyetértő hallgatást és tapsot valóságnak elfogadni. Mert az rendben van, hogy mindnyájan részesültek bolsevik nevelésben, de azt nem hiszem el, hogy mindnyájukra ennyire hatott. S hogy igazságérzetüket, az emberi kapcsolataikat, a nemzeti felelősségüket (akiben még maradt) s a pártjukon kívüli világ minden erkölcsi, szellemi értékét – kivétel nélkül mindnyájan – a Gyurcsány személyében megtestesült hatalom alá rendelik.
Nem tapsolt ott mindenki őszintén. Még az sem biztos, hogy mindenki tapsolt.
Ábrándjaim igazságos társadalmában nem volna helye olyan oktrojnak, mely hallgatásra kényszeríti a különvéleményt.
Bár hadviselés állapotában, harci helyzetben igenis helye van az oktrojnak is, a hallgatásnak is, s már hogyne lenne helye a hazudozásnak, az ellenség félrevezetésének is. Márpedig bolseviknak lenni mindig és minden helyzetben harci állapotot jelentett kihagyás nélkül is, igenis, feljogosítva alkalmasnak, hatékonynak bizonyult fegyverek használatára.
Ez pedig egyben Gyurcsány felmentése is.
No igen, csakis bolsevik minőségében, csakis a bolsevik értékrend hívei közt.
Csakhogy ez az értékrend – zéró értékkel a csúcsán – önmagát semmisíti meg.
Minthogy maga a hatalom pusztán eszközérték, tehát csak az lehet megítélésének a tárgya, mire használják, s használatának mi az eredménye, célértékben kifejezhető.
A szokásos hamis képlettel találkoztunk eszerint: a bolsevik szemléletben, világnézetben, mozgalomban a célérték rangját az eszközérték öltötte magára.
Írtam valamikor egy mesét a harmadik királyfiról, aki elszánta magát, hogy a fenevadakkal őrzött három várkapun áttörve kiszabadítja Tündér Ilonát a vasorrú bába sziklabörtönéből. Erre nem akármilyen fegyverre volt szüksége, sorra felkereste hát a kardkovácsokat, válogatott a jobbnál jobb, élesebbnél élesebb, szebbnél szebb kardok között, begyűjtött belőlük egy egész arzenált. Mást sem tett ezek után, csak gyönyörködött, naphosszat gyönyörködött csodálatos kardjaiban, mindennap másikat kötött az oldalára. Eszébe sem igen jutott már a sziklabörtönében senyvedő Tündér Ilona, mert a kardjaiba volt már szerelmes a harmadik királyfiú.
Hát erről van szó. Célérték és eszközérték szokásos értékrontó helycseréje. Ha nem is a bolsevikoknak, de mozgalmár elődeiknek lehetett valaha a sziklabörtönből kiszabadítását váró Tündér Ilonájuk, de hamar elfelejtették, a hatalomban gyönyörködtek inkább.
Azáltal, hogy a bolsevikok értékrendjük csúcsára a hatalom megszerzését-megtartását emelték, az örökös harcban, hadiállapotban határozták meg mozgalmuk létezési formáját. Egyszerűen nem ismerhetnek el, de nem is tűrhetnek el hatókörükben önálló, független erőt, egyáltalán olyan katonai, politikai, társadalmi, gazdasági, szellemi, metafizikai erőtényezőt, amely az alárendelésnek ellenállhat.
Nyilvánvaló tehát, hogy a demokráciával összeférhetetlen a bolsevizmus, már csak azáltal is, hogy a másként gondolkodást, a más véleményt bármi áron legyőzendő s kiirtandó ellenségnek tekinti. És ez „bármi áron” nemcsak a hazudozás, a félrevezetés gátlástalan használatát tartalmazza, hanem mindent, ami a jogot és erkölcsöt kitagadó harcászatban alkalmazható. „Trükkök százainak” bevetését, kitervelt rágalmazásokat, akárhány pecséttel és aláírással szentesített egyezmények, fogadalmak, eskük azonnali felrúgását, ha a pillanatnyi hatalmi érdek azt kívánja. S ha akár a hatalmi érdektől függetlenül is így döntenek az ügyeletes pártistenek.
A fentiekből elég világosan következik: bolsevik márkájú szervezet, ha nincs is hatalmon, csak a maga módján létezik, képtelen elviselhető emberi együttélésre. Nagyon ráfizethetnek, a létüket ráfizethetik, akik az ilyen együttélésre elszánják magukat.

Régi-régi ismerősöm, barátom levele ihlette ezt az írást. Arra emlékeztet, hogy valamikor a „rendszerváltás hajnalán” közöltem egy aforizmát valamilyen alkalommal, valahol.
„Amikor leírtad és kimondtad – írja – talán még Te sem gondoltad, hogy erről fog szólni, ezzel lesz modellálva mindaz, amit mi rendszerváltásnak gondoltunk.”
Megkerestem a hajdani aforizmát. Íme, eredetiben:
„Augiász ökrei hírhedettek arról, hogy tömérdek szemetet, trágyabűzös mocskot halmoztak össze az istállóban. Nem látszik célszerűnek az istálló kitakarítását az ökrökre bízni.”
Az igazság megköveteli, hogy hozzáfűzzek annyit: ez a kis példázat nem általánosítás, egészében nem minősít sem pártot, sem világnézetet. Itt csupán Augiász azon hivatásos ökreiről van szó, akik – igenis: akik – annyi mocskot felhalmoztak országos méretű istállójukban.
Belepusztulhat ez a nép, hogy épp ezekre az ökrökre bízta – és bízza mindmáig – a takarítást.

A szerző író