Polémia a tubesi radarról

Lugosi Ágnes pécsi építésznek (az Összefogás Pécsért Egyesület tagja és vitán felül jó nevű szakember) a tubesi radarról szóló cikkére (Magyar Nemzet, 2007. július 25.) reagálok. Túl komoly dologról van szó, ezért érdemes a féktelen érzelmek, üres hangulatkeltés helyett – immár nem először – megkísérelni az értelmes vitát.
Lassan úgy rakosgatjuk ide-oda ezt a radart, mint egy kínai vázát a nappaliban, egy dísztárgyat, ami mindegy, hol áll, csak minél jobban mutasson. Ne legyen a Zengőn; a Tubes az elfogadható kompromisszum; na de mégis inkább a Zengő; vagy talán a Tenkes; a Hármashegy; esetleg valami más; tegyük inkább a síkvidékre, a völgybe és így tovább… Mintha nem lennének szigorú műszaki, katonai paraméterek, amelyek megszabják egy ilyen létesítmény elhelyezését, működését, hogy minél jobban megfeleljen feladatának, betölthesse funkcióját. Végül is tehetjük ad abszurdum akár a Gerecsére, a Gellért-hegyre vagy a Rám-szakadékba is. Miért is ne? Hogy ennek semmi értelme, onnan nem lát semmit, az ötletelőknek egészen mindegy. Mintha valakik szándékosan bohóctréfát csinálnának az ügyből. Csakhogy nem a Honvédelmi Minisztériumból, nem a miniszterből, még csak nem is a kormányból vagy akár belőlük lesz így bohóc, hanem az egész országból.
Lugosi Ágnes érzékletesen írja le, hogy Békéscsabán „észrevétlenül”, Bánkúton „titokban” épültek meg az ottani radarok. Nincs az a kommunikációs szakember, aki ne ezeket a szavakat ajánlaná. Az ember szinte látja, ahogy az éjszaka sötétjében feketébe öltözött álarcos építőmunkások osonnak lábujjhegyen Békéscsabára meg a bánkúti hegyre, és suttogva építik az ottani radarokat. Mire kivilágosodik, hopp, már kész is! És ezek után az kívánja, hogy vegyük komolyan. Hiszen mit lehet válaszolni annak, aki nem vesz észre, és úgy gondolja, mások, az ott élők sem vesznek észre egy 70 méter magas betontornyot? Szerinte nyilván hülyék élnek az országnak azokon a tájain. Nem mintha Lugosi Ágnesnek szemére lehetne vetni valamifajta lokálpatrióta elfogultságot. A pécsiekről, városának lakóiról sincs sokkal jobb véleménye, hiszen így ír róluk: „lakóinak nagyobb hányada saját közügyei intézésére egyelőre nem felkészült, és nem is érzi illetékesnek magát arra.” Írja. Bravó! Akár el is ismerhetjük, hogy ez a tavaszi népszavazás eredményének egy releváns értelmezése, ha kissé talán lenéző is. Ám nem több üres spekulációnál. Legalább ilyen releváns és nem jobban spekulatív értelmezés az is, hogy a távol maradó valamivel több mint 60 százalék egyszerűen nem ellenzi a radar építését. Semmi ok arra, hogy lenézzük őket. Gondolkodjunk életszerűen. Aki belátja, hogy erre a radarra szükség van, aki számára megnyugtatók az érvek és adatok, amelyek szerint nem jelent a városra egészségügyi kockázatot, az nem vonul a szavazófülkékhez nagy transzparensekkel (I’ love radar), ezt énekelve: Radart akarok! Ez képtelenség. Az ilyen ember egyszerűen otthon marad, és ezt nincs is miért a szemére vetni. Minden hasonló népszavazás sajátossága, hogy csak a tiltakozásnak van mozgósító ereje. Az egyetértőknek nincs okuk kivonulni: hiszen nincs bajuk.
A Honvédelmi Minisztérium igenis mindent elkövetett, hogy korrekt tájékoztatással eloszlassa a tubesi radar felépítésével kapcsolatos aggodalmakat. A környezetvédelmi szervezetek – ezt Lugosi Ágnes is elismeri – hozzáférhettek és e pillanatban is hozzáférhetnek a különféle szakhatósági engedélyekhez, mellettük mindazokhoz a tanulmányokhoz, dokumentumokhoz, amelyekből választ kaphattak az őket érdeklő, a környezet, a város lakóit esetleg érő hatásokat érintő kérdésekről. Logikusan gondolkodva mindennek elegendőnek kell lennie, hiszen ezzel kapcsolatosak az aggodalmaik. Vagy nem? Lugosi Ágnes felrója, hogy például „a helyszínrajzot sem tekinthették meg az érdekeltek”. Ám alig néhány bekezdéssel alább a HM honlapjáról letölthető helyszínrajzra hivatkozik. Nicsak: ki is az, aki hazudik? És milyen figyelmetlenül!
Vannak persze titkos dokumentumok is – hiszen hightech katonai létesítményről van szó –, amelyekbe bárki nem tekinthet bele. De ki és miért is lenne kíváncsi ezekre? Ugyan miért érdeklik Lugosi Ágnest az építési tervek? A környezeti terhelés, a várost, az ott élőket érő hatások nem változnak attól, hogy baloldalt vagy jobbra van a bejárat, vagy attól, hogy hol és hogyan vannak elhelyezve a különféle berendezések. De ha igen, azt a környezeti hatásokról szóló tanulmányok is tartalmazzák. Persze ezek a tanulmányok és engedélyek csak hazugságokkal vannak tele, ahogy én is hazudok, és vélhetőleg mindenki, aki nem azt mondja, amit Lugosi Ágnes hallani akar (t.i., hogy No radar). Ezért érdektelen számára a meghallgatások, fórumok sora is, amelyeken a HM legjobb szakértői, kitűnő építész, orvos, sugárbiológus stb. válaszoltak a felmerülő kérdésekre.
Nota bene: tőlük, akik rendes fizetésükért végezték a tájékoztatást, Lugosi Ágnes sajnálja az adóforintokat (na igen, az „adóforintok” mindig jó, indulatokat keltő hivatkozás), de hogy általa hiányolt független szakértőket milyen pénzből, ki fizetné meg külön (!), arról nem szól. Csak feltételezhető, hogy ha a HM, az mindjárt gyanús lenne, hiszen akkor már nem függetlenek. Na akkor…? Kibújik a zsákból a demagógia. Amúgy meg: ki másra bízná a HM a szakmai tájékoztatást, mint a tényeket alaposan ismerő legjobb szakembereire?
Legegyszerűbb propaganda-előadásnak minősíteni adatok, számok tömegét, laza mozdulattal félresöpörni a szakmai érveket, megkérdőjelezni a szakhatóságok dolgozóinak, mellettük szakértők sorának szakmai tisztességét, becsületét. Akik persze Lugosi Ágnes szemében nemcsak gerinctelen gazemberek, de hülyék is: fel se fogják a felelősségüket, hogy mihez adják a nevüket (ja, persze bármihez), és azt, hogy ha egy, tíz, ötven év múlva történik valami, ők lesznek azok, akiket nemcsak a tágabb közvélemény, de a szűkebb szakmai is hibáztatni fog.
Lugosi Ágnes, szembeállítva a katonai létesítmények építésének eljárásrendjével, aprólékosan ismerteti, milyen eljáráson kell végigmennie egy „törvénytisztelő pécsi állampolgárnak”, ha építkezni kíván, és milyen feltételeknek kell megfelelnie. Csak azt nem tudni, hogy mit akar mondani vele. Egy apróságról ugyanis elfeledkezik: „a törvénytisztelő pécsi állampolgárok” nemigen építenek sem radartornyot, sem más védelmi berendezést. Amúgy pedig ezen a ponton igaza van: radarállomást nem úgy építünk, mint szerszámos bódét, katonai gyakorlóteret másként, mint játszóteret, és egy BTR 80-as lövészpáncélosnak nem ugyanazoknak a feltételeknek kell megfelelnie, mint egy Suzuki Swiftnek. Ez egy ilyen dolog. Ezért más a katonai létesítményekkel kapcsolatos eljárásrend. Ezzel nem áll ellentmondásban, hogy alkalmazni kell általános érvényű jogszabályokat, amelyeknek a tervezés és az előkészítés folyamán a minisztérium eleget is tett. Azt pedig, hogy a HM eljárása legalább olyan körültekintő – sőt, körültekintőbb, épp azért, mert katonai létesítményről van szó, ami szigorúbb szabványokat, erőteljesebb feltételeket jelent –, mint a normál építési eljárás, úgysem hiszi el.
Lugosi Ágnes – felidézve az építési engedéllyel szemben benyújtott és elutasított fellebbezést – futólag felemlegeti, hogy lakott területek célponttá válnak a radar miatt. Ez talán a legértelmetlenebb érv egy olyan védelmi létesítménnyel szemben, mint egy radarállomás. Persze, ha ne adj’ Isten bomba hullik a határtól alig pár perc alatt elérhető Pécsre, mert radar híján nem látjuk a határon túl megfelelő mélységben a közeledő – mondjuk – latorgépet, és így nincs idő a légvédelem riasztására. Vagy csak egy kisrepülőgép zuhan a városra (a tubesi toronynak az egyre zsúfoltabb légi útvonalakon zajló polgári légi forgalmat is ki kell szolgálnia), akkor azt a kérdést teszik majd fel, joggal: miért nem tudtuk megvédeni a várost? A Honvédelmi Minisztérium a polgári kormányzás alatt is és most is, úgy gondolom, mindent megtett a lakosság tájékoztatása érdekében. Nem mellékesen említem meg azt is, hogy a modern radarberendezés üzembe helyezésével a Magyar Honvédség mintegy 22 rádiótechnikai századának feladatát is ezek a radarállomások veszik át. Így lehetőség van az elöregedett, környezetet terhelő orosz technikák leszerelésére, és ez mindannyiunk érdeke is.
Végezetül – talán mert ez esetben a legmeglepőbb – érdemes kitérni a Lugosi Ágnes által is szóba hozott városképvédelmi szempontokra. Meg kellene állni bármelyik pécsi utcán, és felnézni a Tubesre, ahol pillanatnyilag két piros-fehérre festett vastorony áll: egy mobiltelefonos és egy honvédségi átjátszóállomás. Akár azt is mondhatnám: nézze azt a két randa vastraverzet a Tubes tetején Lugosi Ágnes (az építész!), ha az tetszik neki, a szépnek talán valóban nem nevezhető, de mégsem annyira csúnya, mindenesetre rendezett környezetben álló egyetlen betontorony helyett. Mondanám is, ha Lugosi Ágnes szépérzékénél nem lenne sokkal nagyobb a tét.

A szerző a Honvédelmi Minisztérium (HM)
volt közigazgatási államtitkára