Tehetségkutatás magyar módra

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pályázat. Ártatlan kis tehetségkutató versenyként adták közre az újságokban. De minden titkosszolgálati megbízott tudta, hogy a téma valójában: ki tud jobb forgatókönyvet készíteni a rivális politikai oldal lejáratására? Kijelöltetett a pályázati cél: „Lejáratni, csak pontosan, szépen, ahogy a Kóka megy a stégen, úgy érdemes.”
Sokan pályáztak. Ott tolongott a baloldali szürkeállomány színe-java. A legjobbak mérkőztek egymással. A bájos közírónő harmadik díjat kapott egyetlen mondatáért, mely így szólt: „Ha a keresztény szólam nem szólalna meg Orbán beszédében, akkor hajlamos lennék azt gondolni, hogy újra feltalálta a nemzetiszocializmust” (HVG, 2007. július 26.). A bájos közírónő a díjazott mondatot kisuvickolta, bepúderozta, kifényesítette a díjátadásra. Mikor a mondat fél órával az ünnepélyes díjátadás előtt – nem kis öszszegről volt itt szó! – egy utolsó pillantást vetett önmagára, a tükörben félelmetes kép jelent meg. A mondat – ó, Istenem, leírni is borzasztó! – teljesen megváltozott szemantikai fizimiskával nézett vissza! Ez volt a tükörben: „Ha a kormány iránti palotapincsi-hűség nem szólalna meg újra és újra Babarczy Eszter megnyilvánulásaiban, hajlamos lennék azt gondolni, hogy ő egy értelmiségi.” A bájos közírónő sikoltva ledobta magáról a visszatükröződő mondatot, mint egy viperát, és haját tépve menekült a fürdőszobából.
De hát egyetlen pályázó erkölcsi magántragédiája még nem a pályázat egészének kudarca.
Második díjat kapott egy rövidfilm-forgatókönyv. A történet egy Anti nevű fiúról szólt, aki először nyilas, majd kommunista, végül antifasiszta, és nem öregszik. A mű címe: „Anti fasiszta lesz.” Ne gondoljuk, hogy a zsűri tagjai között nem voltak belső viták. „Lerágott csont! Mindenkinek a könyökén jön ki! Tele van az emberek hócipője a mi antifasizmusunkkal!” – szólt egyikük. De a másik ellentmondott: „Az antifasizmus nem olyan csont, amit csak úgy le lehet rágni. Azon mindig van táplálék. Ha elfogy, újranő. Olyan, mint egy terülj-terülj asztalkám. Ne becsüljétek le, ti ifjak, az antifasizmust. Nemzetközi hívó szó. Olyan, mint egy farkasüvöltés. Elüvöltjük magunkat a Szemlőhegyen, és meghallják Arizonában is.”
Erre nem volt mit mondani. A titkosszolgálati zsűri vitába keveredett arról, mi legyen az esztétikai mérce. Elég-e, ha a pályázó üldözött (politikai múltért, származásért, ávós szülőkért, ’56 leveréséért, nemi érdeklődéséért, vagy mert a játszótéren lelökték a hintáról), esetleg tehetségesnek is kell lennie?
Jobbnál jobb pályázatok között válogattak. Volt itt Orbán-gúnyrajz, akadt Szálasi-blog öszszeeszkábálva a polgári körök házirendjével, és a komolyabb tónus is képviselve volt: megszemélyesített vizitdíj-automaták Horváth Ágneshez hálaverseket írtak szonett-koszorú formájában.
Az elbírálás alapkövét jelentő hármas alapszabályt a zsűri minden tagja igen jól ismerte, de úgy tűnik, a pályázók is: 1. támadni, mielőtt az ellenség a száját kinyitja; 2. beszorítani a védekezés zsákutcájába; 3. még a cáfolat előtt kivinni a híreket Nyugatra. Ezeket a jobboldal számára szinte ismeretlen szabályokat a baloldalon mindenki betartotta. Nyugaton nyilatkozgató írók és idehaza észt osztó közírók, tehetségtelen publicisták és ügyes diplomaták. Betartották a hármas alapszabályt minden igaz ügyben, melyet hazuggá tettek, és minden hazug ügyben, amelyet igazoltak.
Az első díjat a Sose ereszd ki a markodból a hatalmat című munka kapta. Alapkoncepciója egyszerű volt: az ellenzék fasiszta. Alpontjaiban aztán ezt a mindenki számára közérthető tételt variálta. Ízelítőül néhány: „Minél népszerűbb a riválisod, annál fasisztább.” „Ne csak gyűlöld, gyűlöltesd is meg őket!” „Ha nincs fasizmus, kreálj. Ha idehaza nincsenek újnácik, hívd be őket külföldről a Hősök terére!” „Inkább legyen antifasiszta tüntetés, mint BKV-sztrájk.” „Ami nem igaz, azt bizonyítsd be!” „Ha építeni nem tudsz, épülj be!” „A fasiszták szerint éhes disznó privatizációval álmodik.” „Jobb ma egy kormánynegyed, mint holnap egy kormánybukta.” „Heccelj, hergelj, arra ugrik a magyar!”
A zsűri el volt ragadtatva ezektől a mondatoktól. Nosztalgiával gondoltak volt titkosszolgálati tiszttársuk aranyos kislányára, aki olyan jól heccelt. Milyen szépen tudta emelgetni a karját a fotósoknak! Mint egy igazi nyilas. (Igaz, Diána fölmarkolta a lóvét, és eltűnt a balfenéken. Nem volt benne hivatástudat.)
A zsűri lapozott. A következő oldal tetején ez állt: Intézkedési terv 2007. október 23-ra.
Megdöbbentek. De hisz ez szolgálati titok! Gyorsan becsukták a könyvet.
Féltek.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő