Záróvonal mögötti szabadság

Egy kora őszi, napos, de azért kissé hűvös délutánon húszezernyi ember hömpölygött az Andrássy út két sávjában. Ennyit engedtek nekik, s a résztvevők még ezt is hálás arccal köszönték meg a rend éber őreinek. Elvégre a szemüket is kilőhették volna. Ballagott hát a tömeg az Andrássy úton, abban a bizonyos két sávban, s bár alig fértek el, illő módon nem szóltak a rendelkezések ellen, tűrték, hogy karámban tartsa őket a rendőrség. Bár szebb is, hasznosabb is lett volna, ha a tüntető tömeg az Andrássy út egészét foglalhatja el, de a kormány és az autósok érdeke erősebbnek bizonyult a gyülekezési szabadság alkotmányos jogánál. Kelet-európai diktatúrákban már csak így szokott ez lenni. Két sáv az ellenzéknek, többet nem érdemel.
Többet kérni sem merünk, nehogy magunkra haragítsuk a hivatalos urakat, a felsőbb hatalmakat – inkább szépen meghunyászkodunk a nekünk rendelt térben. Ha a mellékutcában, akkor ott, ha két sávban, akkor meg amott. Csak a kormány, csak a hatalom érdeke ne sérüljön. Kelet-Európában az állam a rendőr integető botját, kioktató hangnemét jelenti. Mi vagyunk az államért, s nem ő miértünk. Reflexszerűen örülünk már, ha jut két sáv. Ezen a kora őszi délutánon azonban ez is soknak bizonyult. Azonosító szám nélküli „rendőrök” arra kérték a csendben vonuló tömeget, legyen olyan kedves, és húzódjon vissza egy sávra.
Elég az a húszezer embernek, még tán sok is. És a húszezer ember többsége szó nélkül húzódott le a kijelölt egy sávra. Mert az alternatíva talán a gumibot vagy a gumilövedék lett volna. Ahogy azt a demokrata megkóstolhatja Putyin Oroszországában, Lukasenko Belorussziájában vagy Gyurcsány Magyarországán. „Húzódjanak vissza a záróvonal mögé” – ordítja egy „rendőr”. És mi húzódunk. Megszoktuk. Ezer éve csak húzódunk, egyre visszább, egyre hátrább. Mert Magyarországon soha nem volt demokrácia. Mindig megvolt a záróvonal, amit nem illett, nem szabadott átlépni. És lassan-lassan kikopott a magyarságból Vazulnak vére, elveszett a kurucvirtus, és elfogadtuk a megváltoztathatatlant. Hogy a hatalom úgyis erősebb. És néhányan még azt is elhitték, hogy a hatalomnak úgyis mindig igaza van. Ferenc Jóskának, Horthy őméltóságának, Rákosi Mátyásnak vagy Kádárnak.
A nép kezdetben csak félt, majd később csendben be is hódolt. A mai Magyarország nem 1956 októberének, hanem 1957 májusának örököse. A mai Magyarországon pár tíz-, na jó, néha százezernyi polgár akad csupán, aki mer szembeszállni a hatalommal. Aki mer a jogaiért kiállni. De még ők is leterelhetők a belső sávba, még ők sem lépik át a záróvonalat. Azt a történelmi záróvonalat, amely elválaszt bennünket Nyugat-Európától. Bibó elcsépelt félmondata, hogy a demokrata nem fél, nem igaz ma.
A demokrata igenis fél, megszeppen, s a záróvonal mögül kiabál csak. És ha a demokrata fél, akkor nincs demokrácia. Hatalom van csak, sunyi lenézés, pökhendi arrogancia. Néha csak otrombán hazudnak, néha kivonulnak a sajtótájékoztatókról, néha bojkottálnak, néha pedig lövetnek. Közben pedig kormányoznak, eladnak, tönkretesznek, záróvonalakat húzogatnak.
Egyre kisebb területre szorítják vissza a polgári Magyarországot, egyre szűkebb lesz a záróvonal határolta terület. Szomorú látlelet a ma Magyarországáról, hogy egy azonosíthatatlan közrendőr felhívásának minden ellenkezés nélkül engedelmeskedik húszezer ember. Hogy Magyarországon bármit parancsolhat a hatalom, mi morogva, duzzogva, de végül is meghajolunk. Ferenc József a szerelmével, Schratt Katalinnal folytatott levelezéseiben is gunyorosan jegyzi meg, hogy a magyarokkal könnyű megegyezni: egy ideig dühöngenek, tüntetnek, de aztán hazamennek, s mindent elfogadnak. Igen, mert mi mindig „hazamegyünk”. Gumiboton nevelt nemzet vagyunk. És egy idő után már kívánja is e nép a gumibotot, a hatalmi szót. A többség ma is hazug békét akar. Kifizeti a gázszámlát, a vizitdíjat, a tandíjat, mindent, amivel a kormány által elherdált pénz pótolandó, és tűr, és hallgat.
A húszezer polgár pedig menetel a záróvonalon belül. Mert a törvény az törvény, a rendőr szava meg szent. Ott, az Andrássy úton gyalogolva fájó volt látni a polgárság félelmét. Pedig tán nem kellene mindig szolgalelkűen betartani azokat a normákat, amelyeket nem mi szabtunk ki, csak nekünk írtak elő. Ha a koszovói albánok, a horvátok vagy a palesztinok is mindig a törvényekhez, a fennálló hatalmak beleegyező bólintásához igazították volna cselekedeteiket, ott tartanának, mint mi vagy erdélyi sorstársaink. A külföld értetlensége és a hatalom fokozódó szigora jellemezné az ő harcaikat is. Tőkés László vagy Markó Béla szánalmasan bizonygatja, hogy az erdélyi magyarság mindig a román törvények szerint küzdött jogaiért. És bele sem gondolnak, hogy talán ezért nincs állami egyetemük. Talán a Lajtán túl ezért nem hallottak még róluk.
Kinek akarunk tetszelegni, amikor kényszeredetten vagyunk hűségesek egy hazug rendszerhez? Gyurcsány országát vagy a rendszerváltás hazug kompromisszumait a kereteken belül sohasem fogjuk tudni leváltani. Mert a keretek is hazugak. Mert a keretek a mi szabadságunk rácsai. Félünk, mert a záróvonalon túl az erőszakos hatalom kezdődik. Félünk, mert Mohács óta nincs magyar államiság, és sohasem volt demokrácia. Félünk, mert a „szabadság kis körei”, a záróvonalon belüli ellenzéki szigetek is egyre kisebbek, gyengébbek, jelentéktelenebbek. De a záróvonalon belül maradva sohasem küzdhetjük le félelmünket, sohasem dönthetjük meg annak okát. A záróvonalon belül csak ordibálni, tüntetni, szónokolgatni tudunk. Csodás szavakkal már teli van a padlás. Egy évvel ezelőtt azonban elkezdődött valami. Néhányan átlépték a záróvonalat. Vér és fájdalom kísérte tettüket, de a civil szféra mindenütt Európában az utcán született meg.
A kilőtt szemű munkás vagy a kivert fogú egyetemista egyszer még a történelem hőse lesz: tettük a civil ellenállás megható példája volt, amely bukásában is többet használt a polgári forradalom ügyének, mint tizenhét év bármely illedelmes gondolata. A hallgatag többségen múlik, hogy 2006 áldozatainak szenvedései ne legyenek hiábavalók. Merjük egyszer mi is átlépni azt a bizonyos záróvonalat. Mert kormányt buktatni és a megkésett polgári forradalmat befejezni csak a záróvonalon túl lehet.

A szerző joghallgató