Támogatandó fejlesztési programok

A fogyatékosság hátrányának leküzdése a technológiai innováció motorja lehet.

Ezt már az Európai Unió is felismerte és a nemzetközi fogyatékosságügyi mozgalom immáron közel két éve várja az úgynevezett európai akadálymentesítési csomagot, amely lehetővé tenné a nagyobb és eredményesebb társadalmi befogadást a fogyatékossággal élő polgárok számára. És az sem jut az eszünkbe, hogy mi magunk is fogyatékossá válhatunk pár év múlva, egy idősödő társadalomban.

Azt is csak kevesen tudják, hogy a fogyatékos gyermekek 90 százalékának egyik szülője sem fogyatékos, így tehát akár még a saját gyermekeinkről is gondolkodhatnánk. A modern technológiai cégek is kezdik ezt felismerni, hiszen egyre több olyan alkalmazás születik, amely segíti a fogyatékos gyermekeket abban, hogy befogadó módon, a nem fogyatékossággal élő társaikkal együtt tanuljanak, méghozzá táblagépek (tabletek) segítségével. Mindezek ellenére a saját példám is (80 százalék feletti nagyothallással születtem) azt mutatja, hogy még a legmagasabb képzettségű családok (szüleim mindketten jogászok) sincsenek teljesen felkészülve egy fogyatékossággal élő gyermek érkezésére. Mi több, ilyenkor mindenkinek van egy jó szándékú ötlete anélkül, hogy megfelelő szakértelme vagy személyes tapasztalata lenne. A 2006-ban elfogadott, és a világon elsőként Magyarország által ratifikált, a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény és annak kiegészítő jegyzőkönyve egyértelműen fogalmaz: a fogyatékosság nem az egyén egészségi problémája, hanem komplex társadalmi és emberi jogi kérdés, hasonlóan például a gyermekek jogaihoz. Az innovációnak egyébként a (fogyatékos) kisgyerekek korai fejlesztését célzó megoldásokat is támogatnia kell, s ma már az alsó tagozatosok hatvan–hetven százaléka tabletet használ szabad idejében.

Az Apple, a világ egyik legnagyobb informatikai-infokommunikációs cége Special Needs Summit címmel november 14–15-én Prágában konferenciát tartott, ahol bemutathattam, hogy a fogyatékosság és az innováció messze nem összeegyeztethetetlen. Abraham Graham Bellt, akit az Egyesült Államok szabványügyi hatósága minden idők legnagyobb amerikai feltalálójának nyilvánított, éppenséggel a saját édesanyja korai hallásvesztése vezette rá a telefon felfedezésére és szabadalmaztatására 1876-ban. Így tulajdonképpen egy fogyatékosság volt az, ami a XX. századi modern telekommunikáció iparági innovációját megalapozta és elindította.

Az első mobiltelefont csak közel száz év után, Martin Cooper fejlesztette ki 1973-ban. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen nagyszerű innováció egyben mekkora hátrány is lehet, például a fogyatékossággal élő emberek számára. Az első (vezetékes) telefonközpontok az 1900-as évektől nagyobb lehetőségeket biztosítottak ugyan például a látássérült dolgozók számára, mert ők a telefonközpontokban dolgozó, kapcsolásért felelős kezelőszemélyzetként kiváló munkát végeztek, de ahogy automatizálódtak a telefonkapcsolatok, sorra el is vesztették az állásaikat. A folyamatos innováció önmagában tehát nem mindenki számára előnyös automatikusan.

A vezetékes telefon, majd a mobiltelefon elterjedése további kihívást jelentett egy alapvetően hangalapú társadalomban. A The Guardian brit napilap 2012-es kutatása szerint a felnőttek 83 százaléka a személyes, nem írott kommunikációt preferálja. A The Economist egy 2010-es cikke szerint még az Egyesült Államokban is havonta közel 12 órát beszéltek az emberek telefonon, sőt, a fiatalok még ennél is többet. Bár az utóbbi egy-két évben a hangalapú hívások aránya csökkenni kezdett az Egyesült Államokban is, a mobiltelefon-használat azonban folyamatosan bővül a világon: jelenleg hétmilliárd ember él a Földön, de máris több mint hatmil-liárd mobiltelefon-előfizetés van a Nemzetközi Távközlési Egyesület (International Telecommunication Union) 2013-as jelentése szerint. A fejlett országokban minden száz lakosra nagyjából százharminc mobiltelefon jut, de ez a mutató még a fejlődő országokban is közel kilencven százalék.

Az első SMS 1993-ban jelent meg, tömeges használata csak az utóbbi években vált a mindennapok részévé. Az írásos kommunikáció (SMS, e-mail, Twitter, Facebook stb.) különösen az okostelefonok elterjedésével erősödött meg, addig a hallássérült emberek gyakorlatilag el voltak zárva a modern technológia adta lehetőségektől és a mindennapok egyik, ha nem éppen a legfontosabb kommunikációs csatornájától. Mindeközben dinamikusan szaporodtak a telefonos ügyfélszolgálatok úgy, hogy a hallássérült emberek egyre jobban kirekesztetté váltak ügyeik vagy panaszaik intézése során. Egészen az okostelefonok megjelenéséig sem a látássérültek, sem a hallássérültek nem tudták a modern mobilkommunikációs alkalmazásokat teljes mértékben kihasználni, holott egy egészen nagy piacról lehet beszélni, hiszen a nagyothalló emberek számát is hetvenmillióra becsülik – csak Európában.

Az Egészségügyi Világszervezet 2008-as becslése szerint a fogyatékosságok típusai közt a jövőben a hallássérülés lesz az első helyen. Az idősödés Európában soha nem látott mértékű változásokat fog hozni: minden innovatív ipar rákényszerül majd arra, hogy keresse, és meg is fogja találni az időseket is célzó megoldásokat, hiszen egyre nagyobb piaci hányadot jelentenek majd. Évente Európában átlagosan egymillió emberrel több megy nyugdíjba, közben a fiatalok aránya folyamatosan csökken 2050-ig, megterhelve a nyugdíjrendszereket. Az utóbbi idők fejleményei azonban valamelyest biztatók, mert a fogyatékossággal élő embereket érintő ENSZ-egyezmény fontosságát mind az Európai Unió, mind a tagállamok kormányai felismerték már.

Mert tényleg mindenkire szükség lesz, hiszen Európa – Ázsia mellett szinte egyedüli térségként a világon – sosem látott mértékben fog idősödni, és az EU már most elkésett azzal, hogy ösztönözze a gyermekvállalást egy fenntarthatóbb társadalom érdekében. A várható kihívásokat jelentősen csökkentheti egy korszerűbb szemlélet és az innovatív megközelítés, aminek mindannyian a nyertesei lehetünk.  

A szerző a fogyatékossággal élők jogaival foglalkozó ENSZ-bizottság egyetlen hallássérült magyar tagja.