Szatmárcsekén a Himnusz is szívbemarkolóbban szól, elvégre itt, ennek az épületnek a helyén álló házban fogant Kölcsey Ferenc. Itt vetette papírra a költő 1823-ban e napon, január 22-én a magyar fohász legutolsó mondatát: „Megbünhödte már e’ nép / A múltat ’s jövendőt!” Együtt énekeljük a Himnuszt – hárman vagyunk az emlékházban –, még a teremőr asszonyka is kiegyenesedik (Aligha tiszte ez – a szívéből jön.)
Verseinek javát itt, a csöpp Tisza-parti faluban írta Kölcsey Ferenc, de nincs ebben semmi rendkívüli. Öt évet kellett várnia a Himnusznak, hogy megjelenhessen. Hinnénk? A zenéjére még többet, maga a költő sem élhette meg: hat esztendővel halála után, 1844-ben nyerte el Erkel Ferenc a meghirdetett pályázatot. Az eredeti kotta nagyított változata az emlékház belső termében függ. Hosszan időz előtte a látogató: mereng, áhítattal nézi a kézzel írt hangjegyeket, dúdol.
Rögös utat járt be „A magyar nép zivataros századaiból” tudósító vers. Hitet adó soraival nem tudtak megbékülni a diktatúrák. (Az alaptörvénybe bekerült első Himnusz-sor egyeseket ma is zavar.) Csak 1903-ban ismerte el hivatalosságát az akkori parlament, de mert Ferenc József nem szentesítette, törvényes himnusszá akkor sem lehetett. Rákosi Mátyást egyenesen riasztotta a nemzet imája, „szocialista himnuszt” akart íratni Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal, de ők (nagy bátorság kellett ehhez akkoriban!) visszaszóltak: Nem! Még erre is képes a Himnuszunk!
