Bevándorlás és munkaerőpiac

Miért érkezik kevés magasan képzett munkavállaló az európai társadalmakba a harmadik világ országaiból?

Az európai társadalmi folyamatok legmarkánsabb jellemzője az elmúlt évszázadban e társadalmak rohamos és nagymértékű középosztályosodása volt. Ennek vitathatatlan előnyei mellett voltak olyan következményei is, amelyekkel korábban nem sokan számoltak, és sokakban még ma sem igazán tudatosodtak. Azzal, hogy a társadalomból nagyjából eltűntek a klasszikus szegény, de a gazdaságba integrált rétegek, az európai munkaerőpiacon állandó munkaerőhiány alakult ki a legalacsonyabb presztízsű, betanított munka területén.

Mivel a megélhetéshez szükséges minimális javakkal kapcsolatos képzeteket a viszonylag jómódú középosztály elvárásai határozzák meg, ezeket az alacsony presztízsű munkákat Európában a jelenlegi feltételek mellett egész egyszerűen nem lehet gazdaságosan elvégeztetni európai polgárokkal. Egyetlen olyan réteg van, amely képes és hajlandó erre: a harmadik világból, esetleg Kelet-Európából érkező, alacsony végzettségű bevándorló, akit adott esetben a munkavállalási szabályok megkerülésével a fekete- vagy a szürkegazdaságban is lehet foglalkoztatni. A probléma az, hogy amint ők elkezdenek integrálódni az európai társadalmakba – elsajátítják a nyelvet, lakáshoz jutnak, családot alapítanak, szokásaikban és elvárásaikban elkezdenek hasonulni a nyugat-európai népességhez –, azonmód alkalmatlanná is válnak e feladatok betöltésére.

Ez a munkaerőpiac oldaláról akár magas munkanélküliség mellett is folyamatosan pótlásra szoruló munkaerőigényt generál, aminek csak képzetlen bevándorlók újabb és újabb tömegei képesek eleget tenni. Ez már önmagában is probléma lenne, azonban ami a kérdést még inkább kritikussá teszi, hogy az európai gazdaságok világpiaci elsőbbségének fokozatos elvesztésével a középosztály pozíciói gyengülni látszanak, és ahelyett, hogy nagy tömegben tudnák felszívni a szegényebb rétegekhez tartozókat, ma már inkább a lemorzsolódás elleni küzdelem jellemző. Ez egyelőre nem egy újszegény munkavállalói réteg megjelenését jelenti (hiszen a középosztályi tudat és elvárások, valamint a felhalmozott tartalékok megakadályozzák ezt), hanem egy elvileg képzett, de képzettségét a munkaerőpiacon érvényesíteni nem tudó „újdzsentri” réteg kialakulását. A bevándorlók szempontjából ez elsősorban azt jelenti, hogy az európai középosztály csak nagyon kis számban képes integrálni új belépőket.

A társadalomba beilleszkedni kezdő, alacsony képzettségű migránsok jelentős része tehát munkaerő-piaci szempontból előbb-utóbb légüres térbe kerül. A „harmadik világbeli”, részben a feketegazdaságban folytatott munkát már nem tudják és nem is akarják vállalni, az alsó középosztályba való integrációra viszont csak egy részüknek van esélye. A helyzet paradoxona az, hogy a beérkező új munkavállalók nélkül az európai gazdaság sok ágazata egyszerűen rövid távon összeomlana, hosszú távon viszont a migráció és a jelenlegi európai társadalmi rendszer egyre inkább instabillá válik, ami egy növekvő létszámú, a gettókultúra általános jegyeit viselő – hagyományaiban és bőrszín tekintetében is elkülönülő –, erősen frusztrált, leszakadó réteget keletkeztet, miközben a lemorzsolódó, pozícióit veszélyben érző hagyományos középosztály is egyre inkább bezárkózik.

Bár a közbeszédben és a sajtóban elsősorban ez a kérdés kerül elő különböző nézőpontokból, az európai gazdaság és társadalom számára legalább ilyen fontos kérdés a magasan képzett, speciális tudású bevándorlók kérdése, pontosabban az ilyen migránsok alacsony száma. Az már szinte közhelyszámba megy, hogy az európai társadalmakban számos szakmában hiány mutatkozik a jól képzett munkaerőből, az azonban már kevésbé köztudott, hogy Európa mennyire kevéssé vonzó a harmadik világbeli képzett munkaerő számára Észak-Amerikával vagy a Távol-Kelettel való összevetésben. Ennek kirívó példája a közel-keleti migráció európai és amerikai megjelenésében mutatkozó különbség. Európában a közel-keleti migrációval kapcsolatban elsődlegesen a különböző etnikai gettók jutnak eszünkbe, és még a legjobb esetben is úgy vetődik fel a kérdés, hogyan lehet ezeket az embereket felzárkóztatni. Ezzel szemben az Egyesült Államokba az elmúlt három évtizedben több mint ötmillió közel-keleti és közép-ázsiai bevándorló érkezett, akik jobban képzettek és többet keresnek, mint az amerikai átlag. A migráció ugyanis részben leírható az emberi szükségletekkel és a célországok által kínált lehetőségekkel jellemezhető piacként is. Az alacsonyan képzett bevándorlónak nincs túl sok választási lehetősége, számára az alapvető szociális biztonság megléte a legfontosabb cél. Az európai rendszer jelenleg pont ezt nyújtja számára. Munka- és karrierlehetőség csak korlátozottan akad, de ez nem is feltétlenül jelentkezik elvárásként, a szociális rendszer biztosítja az alapvető megélhetést. A magasan képzett migránsnak ezzel szemben egészen más igényei vannak. Jobb munkaerő-piaci esélyei révén őt már nem fogja annyira érdekelni a szociális ellátórendszer helyzete, az viszont igen, hogy esélyt kapjon tervei megvalósítására, és lehetőséget identitásának, önazonosságának kifejezésére; arra, hogy ne páriaként kezeljék, hogy egyénileg és közösségileg is értékes polgárnak fogadják el.

Konkrét példára lefordítva a kérdést: egy marseille-i gettóba érkező képzetlen mozlim lehet, hogy visszásnak tartja a gazdaság stagnálását és a vállalkozásokat terhelő magas adókat. Lehet, hogy felzaklatja, ha a gyerek iskolai viseletével kapcsolatban újabb és újabb ötletekkel állnak elő a laicitás felkent lovagjai, a helyi önkormányzat pedig nem teszi lehetővé imahely létesítését. Az is lehet, hogy nem tetszik neki, ha egy politikus kifejti, hogy a „magafajta” jobban tenné, ha eltakarodna, vagy ha az értelmiség azon csámcsog, hogy a hozzá hasonló, az ország népességének öt százalékát kitevő kisebbség tíz éven belül átveszi a hatalmat. De mivel más esélye nincs a megélhetésre, a szociális ellátórendszer és a viszonylagos biztonság miatt mégis elfogadja ezt a helyzetet, és marad. Egy magasabb végzettségű viszont – bízva saját munkaerő-piaci helyzetében – nem tartja olyan fontosnak a szociális ellátórendszert. Viszont pontosan az előbb felsorolt helyzetek azok, amelyek arra billenthetik a mérleg nyelvét, hogy ne itt, hanem 5000-6000 kilométerrel nyugatabbra vagy éppen keletebbre próbálkozzon a boldogulással.

Végső soron tehát a társadalmak jórészt olyan bevándorlókat kapnak, amilyenekre számítanak. Ha a politikai és a gazdasági rendszer alacsony képzettségű, a szociális rendszert megterhelő idegenekre készül fel, akkor oda valóban alacsony képzettségű, a szociális rendszert megterhelő rétegek érkeznek, amelynek tagjai szinte biztosan nem tudnak beilleszkedni a társadalomba. Ahol a menekültellátó rendszerben akár évekig össze van zárva a többdiplomás mérnök és orvos az írástudatlan kecskepásztorral, a maffiózóval, a drogfüggő és nemi beteg emberi roncsokkal, az a társadalom szinte biztosan nem fog profitálni a migrációból. Azokba a társadalmakba viszont, amelyekben magas fokú a migránsokkal szembeni elvárás, és hajlandók értékként tekinteni rájuk, azok fognak érkezni, akik nemcsak túlélni akarnak egyik napról a másikra, hanem akik hajlandók és képesek is értéket teremteni.

A szerző szociológus