Ez az időpont fokozatosan kitolódott: előbb úgy tűnt, csak néhány hónappal, a napokban viszont az Amerikai Zsidó Bizottságot vezető Andrew Baker rabbi már arról beszélt, hogy benyomása szerint a kormányon belül is úgy gondolják, nem kell ezt elsietni. Hiszen hasonló jellegű külföldi intézmények esetén is előfordult már, hogy évek teltek el, mire megnyitották kapuikat a nagyközönség előtt. A lényeg az, ha egyszer kész lesz, akkor olyan legyen, hogy bírja a zsidó közösségek támogatását. Ez minden kétséget kizáróan nagyon fontos, a baj azonban az – és ebben a projektet vezető Schmidt Máriának van igaza –, hogy olyan terveket nem lehet készíteni, amelyek a hazai és a nemzetközi zsidóság egységes támogatását bírnák. Ráadásul olyan projektről van szó, amelynek részleteit ember legyen a talpán, aki ki tudja bogozni – bár úgy tűnik, a tisztánlátás senkinek sem szolgálja az érdekeit. Schmidt Máriának, a Terror Háza Múzeum főigazgatójának három alaptétele van: egyrészt azt állítja, hogy ő elvégezte a rábízott munkát, amit mostanáig nem fizetett ki neki senki. Arról kevés szót ejt ugyanakkor, hogy a koncepcióra az általa vezetett közalapítványnak több mint 30 millió forintot utalt át 2013 szeptemberében a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. A történész emellett állítja, a kezdetektől törekedett arra, hogy a zsidó közösséggel közösen alakítsa ki a koncepciót. Végül pedig, hogy az emlékközpont megvalósulásának elhúzódása a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Lázár János személyes „politikai válságának” a tünete.
A ring másik sarkában – ahogy manapság minden konfliktus egyik oldalán – Lázár Jánost találjuk, aki időről időre megismétli, hogy márpedig konszenzus nélkül nem engedi megnyitni a emlékközpontot. Semmi sem utal azonban arra, hogy lépéseket tenne ennek a homályos, ám hőn áhított konszenzusnak a kialakításáért (hacsak az nem számít ide, hogy maga mellé vette a zsidóságot egyébként is megosztó Zoltai Gusztávot tanácsadóként).
A Miniszterelnökség a napokban azt írta a Magyar Nemzetnek, eddig nem született sem formális, sem informális döntés a Sorsok Házán belül lévő tartalomról, így el sem vethettek semmiféle elképzelést, már csak azért sem, mert az előzetes terveken túl a kormánynak más kiállítási koncepcióról nincs hivatalos tudomása. Ezzel mintha azt mondanák, hogy Schmidt Mária eredeti koncepciója nem tartalmazott a beltartalomra vonatkozó részleteket. Ha ez így van, akkor viszont mi alapján nyilatkozott úgy korábban az Akadémia, hogy a koncepció szerintük „ellentmondásos, gondatlanul szerkesztett, a kiállítás alkalmas lenne arra, hogy az elkövetőkkel azonosuljanak a látogatók”?
Májusban bejárást tartottak a nagyjából elkészült épületben, erre lapunk sajnos nem volt hivatalos. Meghívták viszont többek közt Fekete Györgyöt. A Magyar Művészeti Akadémia elnöke a látottak alapján úgy nyilatkozott, ha rajta múlna, azonnal megnyitná az emlékközpontot, mert már a régi és az új épületek kontrasztja is drámai. Ez is valami, de hétmilliárd forintból talán egy olyan emlékközpontot is el lehetne készíteni, amely nemcsak kívül impozáns, de esetleg belül sem üres. Így ma sem tudni, mi lesz a józsefvárosi pályaudvar helyén, ha egyszer elkészül a grandiózus projekt. Egyelőre a Sorsok Háza – átvitt értelemben – tényleg egy második világháborús lágerhez hasonlítható. A vészkorszakot idéző épülettömbök látványa ránehezedik környezetére, a külvilágnak pedig fogalma sincs arról, mi zajlik a falak mögött.
