Talán szerződés is lehetett volna diktátum helyett, csak hát a magyar fél nem vehetett részt az érdemi tárgyalásokon (történészek szerint szelídebbre tervezték a békekötés forgatókönyvét), mert idehaza tombolt a tanácskommün, és az antant nem volt hajlandó tárgyalni Kun Béla hordájával. Bár hónapokkal később – a kommün bukása után – a győztesek meghallgatták Apponyi Albert három nyelven elmondott szívszorító védőbeszédét is, addigra már készen volt a rettenetes ítélet: harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet A Monarchiából kiszakadt kisantantállamok jókorát haraphattak a vérző anyaországból. Henri Pozzi francia publicista tanulmányában ezt írja 1935-ben: „A háborús vesztesek közül Magyarországot nem büntették – Magyarországot kivégezték.”
Szólhatott-e másról Horthy Miklós kormányzó Trianon évében kezdődő negyedszázados országlása, mint a csonka és kifosztott ország testi-lelki talpra állításáról, a diktátum revíziójáról? Ezzel kezdődött minden magyar ember gondolata, álma, imája, bármelyik oldalán élt is a gyalázatosan meghúzott határnak. Károlyi és Kun Béla később szobrot kapott a diktatúrában – Horthy irredenta, fasiszta minősítést. Trianonról a kommunista évtizedekben beszélni sem lehetett. Bélyeget kapott, aki csak szóba hozta, hogyan bánt el velünk „a művelt Nyugat”. 1920. június 4-én Nagy-Magyarország-szerte egy teljes órán át szirénák szóltak, harangok zúgtak. Ennek kilencvenöt éve. De nincs vége a történelemnek!
