Hetek óta csak a szomszéd Kiss Tibi felől kaptam híreket, róla is csupán annyit, hogy ők most családostul lent vannak a pincében, ott várják ki, mi lesz. Ötvenhatot írtunk – vagyis hát apukámék, merthogy én még nem tudtam írni. Talán épp az O betűt tanultuk kerekíteni, amikor közbeszólt a történelem.
November közepe lehetett, amikor Tibiék feljöttek a pincéből. Erre ma is tisztán emlékszem, mert azon az estén átjött hozzánk az egész család. Mindkét szülő zaklatott volt és szomorú, mi viszont Tibivel nyomban játszani kezdtünk, és nemigen értettük, miért kell ilyenkor búslakodni, amikor már együtt lehetünk, meleg van a szobában, odakint pedig már alig lőnek, sőt még az is lehet, hogy hamarosan kimehetünk a játszótérre, de az utcára biztosan. Vajon miért kell szomorkodni? Csak amikor Tibi anyukája zokogva az enyém nyakába borult, akkor néztünk föl ijedten: de hát mi történt? Aztán amikor kint, az előszoba ajtajánál a két apuka hosszan, nagyon hosszan kezet szorított, akkor éreztük, hogy most valami történt. Vagy történni fog. „Hát akkor tényleg nem jönnek, Károly? – kérdezte Tibi apukája az enyémet. – Hajnalban jön a teherautó, van még néhány hely.” „Maradunk, Imre – válaszolta apám –, biztosan maradunk. Az öregeink is itt vannak, a gyerekek kicsik. Hová is mennénk innen ”
Kiss Tibiék hajnalban elmentek, mi maradtunk. További sorsukról semmit nem tudok. Lehet, hogy ők voltak azok – a korabeli filmhíradóban mutatott bőröndös, batyus család, fehér zászlóval –, akiket az osztrák határőr segít át a megáradt patak rozoga hídján.
Most, hogy esténként ezeket a csoportokban érkező, elcsigázott, batyus embereket nézem a híradóban, sűrűn eszembe jut ez a réges-régi búcsú abban a körgangos, szomorú Kertész utcai bérházban. Vajon vannak-e ebben a menekültáradatban ilyen „Kiss Tiborok”? Biztosan vannak, nem lehet, hogy csak kalandorok érkezzenek, igazi menekülteknek is kell lenniük a csapatban. Olyanok, akik hetekkel korábban, mielőtt rászánták magukat, hogy elhagyják a vérző országot, átszomorkodtak a szomszédhoz elbúcsúzni. Zokogni még egy utolsót az óhazában.
Haza. Te boldogtalan vándor, de sokszor előjön majd benned ez a fájdalmas-édes, megrendítő szó. A mi Himnuszunk szerzője erről így ír: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága. [ ] Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé. [ ] Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.” Aztán kinek a jobb? A sivár lelkű száműzöttnek? Vagy akinek ott él a szívében a haza, s elszakadva tőle birkózhat a kínzó honvággyal egy életen át? Mit érezhetett a Rodostóban bujdosó Rákóczi? Vagy Turin remetéje, Kossuth?
Sokat jár a fejemben, vajon most, hogy békeidőben már magunk dönthetünk, hová költözünk, hol telepszünk le akár élethossziglan, hányadán állunk a hazával. Dolgozik-e még bennünk, a szülőföldet elhagyóban szemernyi is abból az érzésből, mellyel Kiss Tibi szülei küzdöttek egykor? Vagy nyoma sincs, mert egy csapásra megtanultunk világpolgárrá lenni? Csak zord időkben kalapál erősebben a szívünk, amikor átlépjük az államhatárt?
Hiszem, hogy nem. Osztom Kölcsey idevágó – lesújtó – nézetét: „Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásáért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki; s amint valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatának. Ezért kell minden mívelt embernek a hazát legfőbb gondjává tennie.” Wass Albert is így látja: „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.”
Köszönöm apámnak, hogy azon az estén azt válaszolta: „Hová is mennénk innen ”
