Haza. Te boldogtalan vándor, de sokszor előjön majd benned ez a fájdalmas-édes, megrendítő szó. A mi Himnuszunk szerzője erről így ír: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága. [ ] Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé. [ ] Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.” Aztán kinek a jobb? A sivár lelkű száműzöttnek? Vagy akinek ott él a szívében a haza, s elszakadva tőle birkózhat a kínzó honvággyal egy életen át? Mit érezhetett a Rodostóban bujdosó Rákóczi? Vagy Turin remetéje, Kossuth?
Sokat jár a fejemben, vajon most, hogy békeidőben már magunk dönthetünk, hová költözünk, hol telepszünk le akár élethossziglan, hányadán állunk a hazával. Dolgozik-e még bennünk, a szülőföldet elhagyóban szemernyi is abból az érzésből, mellyel Kiss Tibi szülei küzdöttek egykor? Vagy nyoma sincs, mert egy csapásra megtanultunk világpolgárrá lenni? Csak zord időkben kalapál erősebben a szívünk, amikor átlépjük az államhatárt?
Hiszem, hogy nem. Osztom Kölcsey idevágó – lesújtó – nézetét: „Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásáért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki; s amint valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatának. Ezért kell minden mívelt embernek a hazát legfőbb gondjává tennie.” Wass Albert is így látja: „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.”
Köszönöm apámnak, hogy azon az estén azt válaszolta: „Hová is mennénk innen ”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!