A szocializmus folyamatosan az imperializmus ellen harcolt, de a szó a kommunista rendszer bukása után is negatív jelentésű. Nemcsak Kelet-Európában, de az egész világon. A Nyugatnak illik lelkiismeret-furdalással gondolnia azon időkre, amikor úgymond elnyomta, kizsákmányolta a világ többi részét. A világ többi részének pedig e vélt nyugati elnyomás, kizsákmányolás kiváló ürügyként szolgál, hogy saját hibáikért másokat okolhassanak. Hiába építettek ki a gyarmatbirodalmak mindenütt működő oktatási, közigazgatási vagy akár vasúti rendszert, amelynek maradékaiból él ma is számos „felszabadított” ország, a nyugati imperializmus és gyarmatosítás a világtörténelem legnagyobb bűnei egyikeként van számon tartva.
Nem kell túl messzire mennünk az antiimperializmusért, elvégre azon Habsburg-ellenes, kuruc hagyomány, amelyben a mai kormány – legalábbis retorikailag – elhelyezi önmagát, egyáltalán nincs messze a posztmodern baloldali antiimperializmustól, amely szintén mindenért a Nyugatot és annak birodalmait hibáztatja. Ugyan Magyarország önmagát is birodalomként képzelte el, valójában a török uralomtól, az ország három részre szakadásától fogva egy nagyobb birodalom, a Habsburgok államának volt része, ha tetszik: „gyarmata”. A magyar nacionalizmus így amellett hogy valamiféle magyar birodalmi gondolat mellett állt ki – amire egyedül a kiegyezést követő félszáz évben nyílott némi lehetősége, a magyar nemzet birodalmaként működtetve a soknemzetiségű Magyar Királyságot –, valójában antiimperialista volt, elvégre a valós célját nem a Habsburg-birodalmon belül, hanem attól elkülönülten akarta megvalósítani. A magyar nacionalizmus éppen ezért nem hasonlítható sem a XIX. századi nyugat-európai polgári-baloldali, emancipatorikus, sem a szintén nyugat-európai, konzervatív nacionalizmusokhoz – hanem céljában, ellentmondásosságaiban, összetettségében sokkal inkább áll közel a harmadik világ antiimperialista mozgalmaihoz. Baloldali és jobboldali elemek vegyülnek ott is: baloldali célnak lehet tekinteni a birodalmaktól való elszakadást, függetlenedést, a birodalmi helyett a demokratikus legitimáció szorgalmazását, miközben az új államiság elképzelésénél nagyon sokszor inkább jobboldali, etnonacionalista elemek jelentek meg.
Amikor a nyugati baloldali értelmiség a mai napig könnybe lábadt szemmel segíti a különféle harmadik világbeli népek „szabadságharcait” – ahogy egyébként 1848–49-ben is a nyugati haladó értelmiség (beleértve Marxot és Engelst) a magyarok „szabadságharcát” támogatta a „gonosz”, „reakciós”, „elnyomó” Habsburgokkal szemben –, könnyedén átnéz ezen antiimperialista mozgalmak etnonacionalista, soviniszta céljain. Ezért fordulhat elő, hogy az állítólag elnyomó birodalmak helyén – mily meglepő – nem baloldali paradicsomok jönnek létre, hanem etnonacionalista konfliktusok.
A birodalmi sokszínűséget, vallási, faji, kulturális toleranciát felváltja az antiimperialista megalapozottságú etnonacionalizmus, amely egyszerre irányul a régi gyarmattartó és a „felszabadított” területek kisebbségei ellen. A birodalmak szétesése sehol sem békéhez, hanem mindenütt konfliktushoz, etnikai, vallási háborúkhoz vezetett. Elég csak a saját térségünkre nézni! Nem az „elnyomó” Habsburg-birodalomban öltek meg több millió zsidót, telepítettek ki majd hárommillió szudétanémetet és több százezer magyart; nem a Habsburg-birodalomban vezettek be numerus clausust, nem a Habsburg-birodalomban tiltották meg a nemzetiségek nyelvhasználatát; nem a Habsburg-birodalomban irtották egymást szerbek, bosnyákok és horvátok. A XX. századi Európa két szimbolikus helye, Auschwitz és Srebrenica egyaránt az egykori Habsburg-birodalom helyén található – de nem a Habsburgok idején épültek gázkamrák, vagy lőttek embereket halomra. Mégis a Habsburg-birodalomról szokás a „népek börtöneként” hazudozni, holott – főleg a birodalom osztrák részén – a nemzetiségek olyan széles jogkörrel rendelkeztek, mint utána egyetlen utódállamban sem.
A Habsburg-birodalom osztrák felében – különösen az általános választójog 1907-es bevezetése után – gyakorlatilag egy multikulturális mintaállam kezdett kialakulni, ahol egyetlen nép, nemzetiség sem élvezett előnyt a többivel szemben, és a német nyelv preferált helyzete is csupán olyan gyakorlati döntés eredménye volt, mint ma az angol elsődlegessége az Európai Unióban. Míg a Habsburg-birodalom magyar része valóban a magyar nemzet nemzetállama akart lenni – szakítva a Szent Korona országai elnevezésben foglalt föderatív és multikulturális gondolattal (nem véletlen, hogy akár a horvátok, akár a fiumei olaszok a Szent Korona országai részének tekintették magukat, és csupán az erősödő magyar etnonacionalizmussal volt problémájuk) –, az osztrák rész egyetlen nemzet állama sem akart lenni, hanem sok nép történelmileg legitimált föderációja. Ha sikerült volna Ferenc Ferdinánd körének megreformálnia a dualizmust, és egy föderatív államot létrehoznia, akkor a Habsburg-birodalom a népek paradicsoma lehetett volna. (E föderatív terv kidolgozója az erdélyi román Aurel Popovici volt; egyben ennyit arról, hogy az erdélyi románok mennyire akartak a román nemzetállamhoz csatlakozni.) Hogy e birodalom mégis szétesett, nem a birodalom népeinek „szabadságvágyával” függ össze. A birodalmat a nyugati hatalmak szűklátókörűsége és az általuk elterjesztett nacionalizmus vetette szét.
A birodalmak szétesését követő konfliktusokat persze a haladó értelmiség dialektikusan értelmezi: azaz nem a birodalmak szétesésében, hanem létükben látja az ősokot. A dialektikus logika szerint a birodalmak felelősek azért, ami a szétesésük után történik (véres konfliktusok), de semmi érdemük nincs abban, ami létezésük alatt fennállt, működött (vasút, jogrendszer, iskolahálózat, vallási tolerancia stb.). A közép-európai, balkáni vagy közel-keleti háborúkért a Habsburgok, az oszmánok, a britek, a franciák lennének a felelősek – pedig e háborúk éppen a Habsburgok, az oszmánok, a britek, a franciák kivonulása után robbantak ki.
Miért fontos minderről beszélni? A balkáni, de főleg a közel-keleti konfliktusokat illik mind a mai napig azon antiimperialista narratívában elmesélni, ahol nem a nacionalizmusok, nem a törzsi, vallási ellentétek, nem a homogenizáló nemzetállamok, hanem az egykori birodalmak lennének felelősek mindenért. Az Iszlám Államért tehát még véletlenül sem szabad a muzulmán vallást, a szunnitizmust, a helyi különbözőségeket, a „gyarmati igából” felszabadult népeket felelőssé tenni, elvégre azért lángol a Közel-Kelet, mert az oszmánok, majd a britek és a franciák „elnyomták” a térséget. Akit persze az ideológiai alapú történelemhamisítás helyett a valóság és különösen a jelenlegi nacionalista és/vagy vallási alapú konfliktusok megoldása érdekel, annak az imperializmus szó megtisztításával kell kezdenie. Be kell látni tehát, hogy vannak térségek, ahol a birodalmi legitimáció – a nemzetállami vagy nacionalista-vallási helyett – teremt békét és nyugalmat, és ahol szükség van egy birodalomra mint egészre, mert lehetetlen békés úton darabolni, határokat húzogatni.
A Foreign Policy májusi számában Robert D. Kaplan amerikai elemző a közel-keleti konfliktus megértése és megoldása kapcsán a birodalmak szerepének újraértékelését javasolja. Kaplan szerint az a konfliktus, amely ma Észak-Afrikától Irakig lángba borítja a térséget, az imperializmus végét jelenti. Nem az imperializmus, hanem annak végső eltűnése miatt süllyed káoszba a régió. Kaplan szerint az imperializmus bukása háromszorosan értendő: nem sikerült az oszmán birodalom békéjét megtartani annak szétverése után; nem sikerült a többnemzetiségű, nem demokratikusan uralt arab „birodalmakat” (mint amilyen akár a huszeini Irak, akár az aszadi Szíria volt) összetartani; és nem sikerült Obamának az amerikai birodalom hanyatlását feltartóztatnia.
Ha nem is ennyire súlyos következményekkel, de Kelet-Közép-Európa mai problémái, ma is jelen lévő etnikai feszültségei, geopolitikai kiszolgáltatottsága, instabilitása szintén a birodalmi egység, béke hiányával magyarázható. 1848-ban Frantisek Palacky cseh történész nem véletlenül írta a frankfurti nemzetgyűlésnek, hogy „ha nem lenne Ausztria, akkor ki kellene találni”. (Ausztria alatt értelemszerűen a Habsburg-birodalmat értette.) Ő ugyanis (még) tudta, hogy a közép-európai térség – ha nincs a Habsburg-birodalom nemzetek feletti egysége és békéje – nacionalista hatalmak (a németek és az oroszok) labdájává, rosszabb esetben prédájává, harcterévé változik. És így is lett. A Habsburg-birodalom szétesése után nincs egyetlen utódállam – még az 1945 után szerencsésen Nyugatra sorolt, de hajdani világpolitikai jelentőségét elvesztett Ausztria vagy Trieszt sem –, amely őszinte örömmel nézhet vissza az imperializmus elmúlására.
A Közel-Keleten a konfliktus megoldásának kulcsa lehet az imperializmus felvállalása, de régiónkban is újra kell gondolni, hogy mire és kikre legyünk büszkék: a békét teremtő Habsburgokra és az őket támogató politikusokra vagy a nacionalista hőzöngőkre. És ez nemcsak történelmi, de nagyon is aktuálpolitikai kérdés. Elvégre az antiimperialista nacionalizmus jelenleg éppen kormányon van.
A szerző jogász, újságíró
(A véleménycikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 21-i számában jelent meg.)
