A csodás fűnyíró esete a taóval

Az ötlet jó, átláthatóan és tisztán működve megoldást is jelenthetne.

Nem is éreznénk magunkat itthon, ha a tao bevezetése nem mozgatta volna meg az ügyeskedők fantáziáját. Akkoriban, tehát négy éve az MLSZ kötelékében kerestem a kenyeremet, és egy régi ismerősöm egy ebédmeghívás keretében már az aperitifnél előrukkolt a farbával: „barátom, én sok embert ismerek az üzleti világban, a te kapcsolataid a futballban pompásak, a két világot összehozzuk a tao szellemében, levesszük a százalékunkat, és jövőre ilyenkor már házat építünk Budán!” A válaszomról mindent elmond, hogy még mindig egy angyalföldi panelban élek, de létezik ennél durvább is: a kis klub vezetője bejelentkezik egy céghez a tao lehetőségére spekulálva, annak a vezetője pedig rábólint, megadja a kért összeget, feltéve, hogy annak a harminc százalékát visszakapja zsebbe, a klub örüljön a hetven százaléknak, és valahogyan majd csak leszámlázza a hiányt. Boldogan megteszi, hiszen minden fillérre szüksége van, ha nem megy bele az alkuba, szélnek eresztheti az összes sportolóját, köztük sok gyereket is.

A TI jelentése szerint 2011 júliusa óta mintegy 200 milliárd forinthoz jutott az öt látványsportág a taónak köszönhetően, amely alapvetően védhető elképzelés, ám az semmiféleképpen nem magyarázható, hogy ezek a pénzek átláthatatlanul mozognak. A sporttörvény januári módosítása óta a sportszervezetek már csak összesített adatszolgáltatásra kötelezettek, így a támogatók kiléte rejtve marad. Ők maguk sem számolnak be róla, hogy hova irányították a taóból származó forintokat, az állami ellenőrző intézmények jelentései, sőt a kifizetésekről születő döntések sem nyilvánosak, így gondtalanul lehet halászni a zavarosban. Az ellenőrzés hatékonyságáról pedig mindent elmond, hogy most, 2015 végéhez közeledve az illetékesek még a 2012/13-as idény taotámogatásainak a kontrollját sem fejezték be.

Mindez persze nem a véletlen műve. Az alapvető gond az, hogy a kormány szerint nem közpénzről van szó, így erre a támogatásra nem vonatkoznak a szigorúbb előírások. A TI jelentésére az Emberi Erőforrások Minisztériumának sportállamtitkársága például így reagált: „Határozottan visszautasítjuk a Transparency International kijelentését. A kormány lehetővé tette a vállalkozásoknak, hogy nyereségük legfeljebb 75 százalékát sportcélokra fordíthassák. A pénzt a vállalkozások termelik meg, ők döntik el, hogy hova adják ezt az összeget.” Elképesztő, hogy egy állami szervezet hivatalos közlemény írására felhatalmazott képviselője nem tudja, mi a különbség a nyereség és a nyereség adója között, márpedig a kettő nagyon nem ugyanaz. Az is nyilvánvaló, hogy a vállalkozások a nyereségükkel nem tehetik azt, amit akarnak, mindenekelőtt adózniuk kell utána, az adóval pedig egy teendő akad: be kell fizetni. Az állam adhat kedvezményeket, lemondhat bizonyos bevételekről, tehát a tao valójában a köz pénzét csökkenti, és ezt céges magánadományként kezelni jó esetben cinikus mellébeszélés, rosszabban szemenszedett hazugság.

A korábban említett ügyeskedések egyébként kispályás módszerek, az igazán nagyok nem így dolgoznak. A kicsiknek csak morzsák jutnak, ők tényleg azokból táplálkoznak, ezt ékesen bizonyítja az a tény, hogy az említett 200 milliárdból 75 jut a labdarúgásnak, ezen az összegen 1100 futballegyesület osztozott, de cseppet sem egyenlő mértékben. A támogatás közel egyharmadát – ez 21 milliárdot jelent – 13 klub zsebelte be, ezek nem szorulnak rá bemelegítő kenőcsök túlszámlázására, igaz, az átláthatatlanságnak köszönhetően a tét is nagyobb. A felcsúti Puskás Akadémia tavaly a kilencedik helyre szorult a belga Double Pass auditáló cég átvilágítása során, nyilván nem a minőségének, hanem az alapító személyének köszönheti, hogy a tao révén eddig 9,2 milliárd forinthoz jutott, és ezzel toronymagasan kiemelkedik mind az öt támogatható sportág egyesületei közül az innen származó bevételeket tekintve. Még „leszólni” sem kell érte, hova menjenek a támogatások, a megfelelési szándék, a jó pontok gyűjtésének a kényszere, a közbeszerzések megnyerésének a vágya enélkül is remek hajtóerő. Még úgy is, hogy sok kisebb klub vezetője panaszkodik, hiába kopogtatnak nagy cégeknél, ott gyakran azt a választ kapják, nekik már szóltak, hova kell utalniuk a nyereségadójuk megfelelő részét.

A TI is elismeri, az nem baj, hogy a kormány a sport támogatására ösztönzi a gazdasági társaságokat. Ez így is van, mert ezzel is megerősíti, hogy a sport a kultúra része, az egészségügyi stratégia fontos pillére, hiszen segít a krónikus betegségek kialakulásának a megelőzésében, azaz rövid és hosszú távon sok szempontból nemcsak érdemes, hanem muszáj is áldozni rá, és a tao önmagában akár jó megoldás is lehetne. Tisztán, őszintén, nem mellébeszélve, nem hazudva, átláthatóan – bár igaz, ezzel csak a köz járna jól.