A csodás fűnyíró esete a taóval

Az ötlet jó, átláthatóan és tisztán működve megoldást is jelenthetne.

Tudják, mire képes egy fűnyíró gép, amelyiknek tízmillió forint az ára? Állítólag remekül nyír füvet, ami nem elhanyagolható szempont, de még műholdas navigációs rendszer is működik benne. Ez nyilván jól jön, ha a stadion pályamunkása eltévedne valahol a felezővonal és tizenhatos között, mert így nem kell kilátástalanul bolyongania a gyepen az idők végezetéig. Fogalmam sincs, hogy valójában működik-e ilyen csodamasina Magyarországon, papíron azonban jött több is, a csapatsportok támogatására megalkotott társaságiadó-kedvezmény – közismert nevén tao – bevezetésekor akadt nem egy olyan klub, amelyik ilyen fűnyíró megvételét szerette volna elszámolni, volt, amelyik fennakadt a szűrőn, és bizonyára volt, amelyik nem. Utóbbiaknak nem lett bajuk, hozhattak egy másik számlát, majd ment minden tovább, mintha semmi sem történt volna. Ez egyébként még egy ártatlan példa a számtalan lenyúlási lehetőséget taglaló történet közül.

A rendszer ötödik éve működik, és nem véletlen, hogy a Transparency International (TI) nevű nemzetközi korrupcióellenes civil szervezet a múlt héten ezzel a címmel hozta nyilvánosságra a vizsgálatát: Korrupciós kockázatok a magyar sportfinanszírozásban. A tao az öt látványsportágat – labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda és jégkorong – hivatott segíteni, az alapja pedig az, hogy a vállalkozás a nyereségadója egy részét nem a költségvetésbe utalja át, hanem sportszövetségeket vagy klubokat, közérdekű alapítványokat támogathat, amelyek ezt a pénzt a törvénynek megfelelően utánpótlás-nevelésre, a képzéssel kapcsolatos feladatok megvalósítására, a sportrendezvényekhez szükséges biztonsági infrastruktúra fejlesztésére, meghatározott beruházásokra, felújításokra és személyi jellegű ráfordításokra költhetik el.
Ezek a kritériumok a lehetőségek tárházát kínálják azoknak, akik vissza akarnak élni a rendszerrel.

Az első évben a klub kimeszeli az öltözőt a támogatásból, vesz néhány garnitúra szerelést, egy-két tucat labdát, ezeket jócskán túlszámláztatva számolja el, és máris akad fölös összeg, amiből lehet gazdagodni. Az egyik megyei csapat ötvenezerért vett tíz csomag bemelegítő krémet – természetesen az utánpótlásnak, de ki ellenőrizheti, hogy gyerek vagy felnőtt dörzsölte-e be az izmaiba –, bármelyik gyógyszertárban megkapni ugyanazt harmadáron, egy másik kétezerért számlázta a jelzőmezek darabját, bárki vehet ilyet nyolcszázért is. Meszelni és sportszereket vásárolni azonban nem kell minden évben, ezért jövőre az következik, hogy közlik az edzőkkel, tudjanak róla, az egész nyarat vidéki vagy külföldi edzőtáborban töltötték a csapataikkal, noha el sem hagyták a város vagy a falu határát.

Nem is éreznénk magunkat itthon, ha a tao bevezetése nem mozgatta volna meg az ügyeskedők fantáziáját. Akkoriban, tehát négy éve az MLSZ kötelékében kerestem a kenyeremet, és egy régi ismerősöm egy ebédmeghívás keretében már az aperitifnél előrukkolt a farbával: „barátom, én sok embert ismerek az üzleti világban, a te kapcsolataid a futballban pompásak, a két világot összehozzuk a tao szellemében, levesszük a százalékunkat, és jövőre ilyenkor már házat építünk Budán!” A válaszomról mindent elmond, hogy még mindig egy angyalföldi panelban élek, de létezik ennél durvább is: a kis klub vezetője bejelentkezik egy céghez a tao lehetőségére spekulálva, annak a vezetője pedig rábólint, megadja a kért összeget, feltéve, hogy annak a harminc százalékát visszakapja zsebbe, a klub örüljön a hetven százaléknak, és valahogyan majd csak leszámlázza a hiányt. Boldogan megteszi, hiszen minden fillérre szüksége van, ha nem megy bele az alkuba, szélnek eresztheti az összes sportolóját, köztük sok gyereket is.

A TI jelentése szerint 2011 júliusa óta mintegy 200 milliárd forinthoz jutott az öt látványsportág a taónak köszönhetően, amely alapvetően védhető elképzelés, ám az semmiféleképpen nem magyarázható, hogy ezek a pénzek átláthatatlanul mozognak. A sporttörvény januári módosítása óta a sportszervezetek már csak összesített adatszolgáltatásra kötelezettek, így a támogatók kiléte rejtve marad. Ők maguk sem számolnak be róla, hogy hova irányították a taóból származó forintokat, az állami ellenőrző intézmények jelentései, sőt a kifizetésekről születő döntések sem nyilvánosak, így gondtalanul lehet halászni a zavarosban. Az ellenőrzés hatékonyságáról pedig mindent elmond, hogy most, 2015 végéhez közeledve az illetékesek még a 2012/13-as idény taotámogatásainak a kontrollját sem fejezték be.

Mindez persze nem a véletlen műve. Az alapvető gond az, hogy a kormány szerint nem közpénzről van szó, így erre a támogatásra nem vonatkoznak a szigorúbb előírások. A TI jelentésére az Emberi Erőforrások Minisztériumának sportállamtitkársága például így reagált: „Határozottan visszautasítjuk a Transparency International kijelentését. A kormány lehetővé tette a vállalkozásoknak, hogy nyereségük legfeljebb 75 százalékát sportcélokra fordíthassák. A pénzt a vállalkozások termelik meg, ők döntik el, hogy hova adják ezt az összeget.” Elképesztő, hogy egy állami szervezet hivatalos közlemény írására felhatalmazott képviselője nem tudja, mi a különbség a nyereség és a nyereség adója között, márpedig a kettő nagyon nem ugyanaz. Az is nyilvánvaló, hogy a vállalkozások a nyereségükkel nem tehetik azt, amit akarnak, mindenekelőtt adózniuk kell utána, az adóval pedig egy teendő akad: be kell fizetni. Az állam adhat kedvezményeket, lemondhat bizonyos bevételekről, tehát a tao valójában a köz pénzét csökkenti, és ezt céges magánadományként kezelni jó esetben cinikus mellébeszélés, rosszabban szemenszedett hazugság.

A korábban említett ügyeskedések egyébként kispályás módszerek, az igazán nagyok nem így dolgoznak. A kicsiknek csak morzsák jutnak, ők tényleg azokból táplálkoznak, ezt ékesen bizonyítja az a tény, hogy az említett 200 milliárdból 75 jut a labdarúgásnak, ezen az összegen 1100 futballegyesület osztozott, de cseppet sem egyenlő mértékben. A támogatás közel egyharmadát – ez 21 milliárdot jelent – 13 klub zsebelte be, ezek nem szorulnak rá bemelegítő kenőcsök túlszámlázására, igaz, az átláthatatlanságnak köszönhetően a tét is nagyobb. A felcsúti Puskás Akadémia tavaly a kilencedik helyre szorult a belga Double Pass auditáló cég átvilágítása során, nyilván nem a minőségének, hanem az alapító személyének köszönheti, hogy a tao révén eddig 9,2 milliárd forinthoz jutott, és ezzel toronymagasan kiemelkedik mind az öt támogatható sportág egyesületei közül az innen származó bevételeket tekintve. Még „leszólni” sem kell érte, hova menjenek a támogatások, a megfelelési szándék, a jó pontok gyűjtésének a kényszere, a közbeszerzések megnyerésének a vágya enélkül is remek hajtóerő. Még úgy is, hogy sok kisebb klub vezetője panaszkodik, hiába kopogtatnak nagy cégeknél, ott gyakran azt a választ kapják, nekik már szóltak, hova kell utalniuk a nyereségadójuk megfelelő részét.

A TI is elismeri, az nem baj, hogy a kormány a sport támogatására ösztönzi a gazdasági társaságokat. Ez így is van, mert ezzel is megerősíti, hogy a sport a kultúra része, az egészségügyi stratégia fontos pillére, hiszen segít a krónikus betegségek kialakulásának a megelőzésében, azaz rövid és hosszú távon sok szempontból nemcsak érdemes, hanem muszáj is áldozni rá, és a tao önmagában akár jó megoldás is lehetne. Tisztán, őszintén, nem mellébeszélve, nem hazudva, átláthatóan – bár igaz, ezzel csak a köz járna jól.