Mert nem lehet behódolni

Itt szabadság van, és lesz is, akinek pedig ez nem tetszik, annak itt nincs keresnivalója.

Nem sok minden változott 1939 óta. Ekkor jegyezte fel Albert Camus egyik füzetébe (később Noteszlapok címmel magyar fordításban is megjelent) az alábbiakat, „Európa–iszlám-párbeszéd” felütéssel: „( ) mi a tisztánlátást tartjuk férfiasnak, és hallani sem akarunk olyan erőről, amely lemond a tisztánlátásról. Maguk szerint viszont a férfi erénye a parancsolás.” Világos, tiszta szavak, és híven tükrözik például azt az ellentétet, amely Houellebecq legutóbbi könyvéből is kivehető. Ott mintha egyszeriben a társadalom lemondott volna a tisztánlátásról és az elért eredményekről (női egyenjogúság, állam és egyház szétválasztása, életmód megválasztásának szabadsága stb.) valamifajta kiparancsolt és a korábbiakból nemigen következő rend érdekében. Ezt akarnánk? Nyilván nem, hiszen elméletileg világosan láthatjuk azokat a civilizációs különbségeket, amelyek nem épp az iszlám javára billentik a mérleget. Csak kérdés, látjuk-e még tisztán magunkat és erényeinket, eredményeinket. Tudjuk-e még, mit értünk el, és mit kell megvédenünk mindenáron?

Mintha a bizonytalanság venne mostanában erőt az európai kultúrkör egyes képviselőin, mintha úgy gondolnák, hogy az elért eredmények valójában semmit sem jelentenek. Mindez a menekültválság kapcsán jelenik meg élesen: többen ismét a Nyugat alkonyáról fantáziálnak, és úgy gondolják, az ideáramló muszlim tömegek bizonyulnak erősebbnek, így a maguk képére fogják formálni a nyugati világot. „Legyőznek”, vagy tán már le is győztek bennünket, de úgymond magunkra vessünk, mert nem volt bennünk semmi olyan vonzó, hogy azt érdemes lett volna megtartani.

Érdekes, hogy egyszerre jelenik meg a harcos kiállás az ellen, hogy kultúránkat mások a maguk képére formálják, illetve a bizonytalanság a saját kultúra erejét és fenntarthatóságát illetően. Valamit meg kell védeni, de ki tudja, mit: ha a vallási fanatikusokról van szó, ők a laicizmust, az individualizmust, a sokszínűséget veszik célba, de adott esetben mi sem tulajdonítunk túlzott jelentőséget ezeknek. Meghatározzák mindennapjainkat, kihasználjuk a kereteket, miközben folyamatosan e fogalmak tágasságát bíráljuk, szabadosságnak mondjuk a szabadságot, és sokszor szívesen megmondanánk, hogy kultúránkon belül mások mennyire használják ki azt a szabadságot, amivel mi maximálisan élünk. Így van ez például a szólásszabadsággal is: hirdetjük a fontosságát és korlátlanságát, de amint az első ellenvéleménnyel találkozunk, már rendőrért kiáltunk, és hosszasan fejtegetjük, hogy „ez nem a szólásszabadság”. A szabadság mindig a mi szabadságunk arra, hogy olyanok legyünk, amilyenek szeretnénk lenni. Nem sértve persze mások szabadságát, tenném hozzá, de ha ilyesmi mégis megtörténne, önmagának ezt is sok mindenki elnézi, ki tudja, miért.

Jellemző továbbá, hogy semmibe vesszük azokat a kereteket, amelyek mindennapi komfortérzetünkhöz maximálisan hozzájárulnak, nem tartjuk fontosnak, hogy kiálljunk értük – ha épp más emberek esetében kerül veszélybe ez a szabadság. Mindez Somogyi Zoltánnak a Magyar Narancsban közzétett publicisztikája kapcsán jutott eszembe: a szerző György Péterrel vitába szállva gyakorlatilag arról írt, hogy Európa nem kínál semmit, ami a migránsok számára vonzó lehetne. „Vajon vonzó alternatívát kínál-e Európa mai szellemi állapotában az erős spirituális és kulturális elkötelezettségekkel érkező bevándorlók millióinak? Kellően csábító-e az, amit Európa a viszonylagos jólét és egzisztenciális biztonság erőforrásaihoz való hozzáférésen túl nyújtani tud és kíván az »integrálandó« tömegek számára? Aligha. És aligha méltányos elvárás Európa részéről egy kiüresedett, talaját vesztett kultúrába való beilleszkedésre felszólítani olyan közösségeket, amelyeket gazdasági értelemben sok generációra kizár az esélyegyenlőségből.”

Túllépve az ellentmondáson, hogy Európa egyszerre biztosít hozzáférést a jóléthez és zár ki gazdasági értelemben az esélyegyenlőségből, érdekes, miként állítja szembe a különböző kultúrákat a szerző. Míg a migránsok kultúráját felmagasztalja, a sajátját alábecsüli, úgy érzi, semmit nem tud kínálni, kiüresedett és talaját vesztett, ezért nem is méltányos még csak azt várni sem, hogy valaki abba integrálódjon. Azt már nem is feltételezve, hogy ebbe a szellemi állapotba bárki is szívesen belépne.

Míg a menekültek kilométerek ezreit teszik meg csak azért, hogy részei legyenek egy boldogabb és szabadabb világnak, mi leülünk számítógépünk elé, és kiírjuk blogunkra vagy beküldjük a Magyar Narancsnak, hogy ez a kultúra semmit sem ér, megvédeni sem érdemes, még csak nem is létezik. A migránsok a Keleti aluljárójában éjszakáznak napokig, és várják, hogy továbbmehessenek, miközben elrobogunk mellettük, leülünk íróasztalunkhoz, elkortyolunk egy teát, és megírjuk, hogy ehhez aztán nem érdemes csatlakozni. Hogy az európai álom nem is létezik.

Érdekes kérdés, miért vagyunk bizonytalanok kultúránkban, ha egyszer elméletileg látjuk, milyen szabadságot nyújt nekünk mindennapjaink során. Persze ha az egzisztenciális-anyagi biztonság nincs meg, úgy a kultúrához való hozzáférés lehetőségei is beszűkülnek, de itt fentebb is a szerző mintha azt ecsetelné, hogy hiába a jólét, a kultúra inog, gyökerét vesztette. Hogy miért, arra nincs magyarázat. Ahogy Michel Houellebecqnél sincs hiteles beszámoló arról, miként is megy végbe a társadalmon belül a behódolás az iszlámnak. A Behódolás sztárszerzője nagyvonalúan túllép ezen, nála egyik napról a másikra bezárnak a nyugati kultúrát megtestesítő boltok, és az emberek is elkezdenek másként öltözködni és máshogy viselkedni – egyetlen választási eredmény hatására. Jellemző módon a behódolás az elbeszélőnél nem is megy végbe, hiszen nem ad fel semmit, éppen hogy visszatér az irodalomhoz és a felsőoktatás világához. A megtérés nála is néhány perces ceremónia, semmi nincs benne abból, ami egy ember életét jelenti. Arra pedig nincs hiteles magyarázat, mások miért kezdenek el egyszeriben másként élni.

Mások életét persze úgy intézzük el felületesen, ahogy az jólesik. De hogy a magunkét miért nem tudjuk pontosan látni, az egészen érthetetlen. „A férfiak és nők egyenjogúsága a mi felvilágosult társadalmunk egyik alappillére” – mondta ezzel szemben nemrég Julia Klöckner német kereszténydemokrata képviselőnő, kiállva többek közt a női felső vezetők mellett. Mert ő tudja, mit és mennyit jelent a nyugati kultúrkör. Ahol a nők lehetnek vezetők, ahol jogilag egyenlők, ha pedig erőszak éri őket, védendő áldozattá válnak, nem pedig családi szégyenfolttá.

Európában lehet népszavazást tartani a melegházasságról, ahogy lehet a bevezetése ellen is felszólalni. És ebben a gyökerét vesztett kultúrkörben már halálbüntetés sincs, amiről Camus csak álmodhatott. Európa kulturális élete pezseg, remek filmfesztiváljai, zenekarai, írói és írónői vannak, akiknek joguk van a teljes alkotói szabadsághoz. Egyenlőtlenségek kialakulhatnak, de itt szabadság van, és lesz is, akinek pedig ez nem tetszik, annak itt nincs keresnivalója. Európa nem képes a világon mindenkinek otthont adni, de aki ide született, és él is kiváltságaival, attól legalább elvárható lenne, hogy ne önmagát próbálja vesztesnek beállítani. Azok vannak elegen odakinn, sajnos, és maximum szánakoznak azon, hogy segítség helyett az erősebbek csak sebeiket nyalogatják.