Kellett már ez a siker

A válogatott büszkévé tette az országot, kellemes beszédtémává vált a labdarúgás.

Azonban mégsem közömbös, hogy éppen így és nem másként jutottunk ki Franciaországba. A selejtezők utolsó fordulójában az utolsó percekig állt a zászló, hogy legjobb harmadikként elérjük a célt – erről lemaradtunk, de utólag ezt senki sem bánhatja. Ahhoz több eredménynek is kedvezően kellett volna alakulnia, és ismerve a közeget, a mai hősöket rengetegen csupán szerencsés flótásoknak tartanák. Elmaradt volna a pótselejtező két meccsének a katarzisa, nem emelkedtek volna ki szinte a semmiből olyan hősök, mint Nagy Ádám és Kleinheisler László, nem vált volna egy csapásra megkérdőjelezhetetlen kedvenccé a gyanakodva fogadott és eddig ellenszenvtől övezett Bernd Storck. Úgy érezhetnénk, mások kaparták ki nekünk a gesztenyét, így viszont a mi csapatunk harcolta ki a sikert a nagyképű norvégok ellen – ettől lett meseszerű ez a történet. És tegyük hozzá: a csoportmeccsek beleolvadnak a mérkőzések nagy tömegébe, a pótselejtezők négy párharcára sokkal könnyebb fókuszálni. Legjobb harmadikként nem kaptunk volna ekkora figyelmet Európától.

A reflektorfényen túl persze anyagilag is komoly a haszna a részvételnek az Európa-bajnokságon. Négy éve 8 millió euró, azaz mintegy 2,4 milliárd forint ütötte a mezőny minden tagjának a markát, a legfrissebb hírek szerint ez most 12 millió euróra nő. Az Eb-n a csoportmeccseken minden győzelem egymillió, minden döntetlen ötszázezer eurót ér, a csoport harmadik helyéért pedig további egymillió dukál. Számunkra már a kijutás is nagy szó, de nem árt tudni, hogy a negyeddöntőig jutó csapatok szövetségei mindezt kétmillió, az elődöntősök esetében hárommillió euróval fejelhetik meg, a második további 4,5, a győztes pedig 7,5 millió euróval gazdagodik. Elképesztő összegek, a válogatott ennyi pénzt még egész biztosan nem hozott az MLSZ konyhájára.

Azt az élményt, hogy végre ismét vagyunk valakik, nem csak a labdarúgók érezhetik át most és az elkövetkező időszakban. Az olvasót talán kevésbé érdekli az újságírók munkájának a háttere, de néhány szót most ez is megér. Sokak szemében irigylésre méltó egy Európa- vagy világbajnokságon tudósítóként dolgozni, és ez így is van, ám szomorú is egyúttal, ha a mi válogatottunk nincs jelen az eseményen. Például az interjúk készítésére lehetőséget adó belépőt az úgynevezett mixed zone-ba elsősorban azoknak osztogatják, akiknek az országa az adott meccsen, esetleg a csoportban, rosszabb esetben magán a tornán szerepel – mindenki másnak csak az jut, ami az előbbieknek nem kellett. Ha odamentem egy angol, német, olasz vagy holland kollégához információ reményében, amint megtudta, hogy magyar vagyok, akinek a csapata nincs a mezőnyben, úgy otthagyott, mint Szent Pál az oláhokat, hiszen én semmit sem tudtam adni neki cserébe, üres fecsegésre pedig nem volt ideje. Hatalmas érdeklődést kiváltó csoportmeccsre pedig álmodni is kár volt sajtójegyről, azt mind elkapkodták az érdekelt kollégák.

Ugyanígy valakik lehetnek végre a magyar szurkolók is. Harminc éve kisebb társaságok tagjaiként különböző úton-módon és igen korlátozott mértékben juthattak csak jegyhez azok, akiknek a futball iránti szeretetük szinkronban volt a pénztárcájuk vastagságával. Az UEFA-nál vagy a FIFA-nál nem élveztek szemernyi előnyt sem – miért is élveztek volna? Egyszerű turistaként kezelték őket, bezzeg most végre gondolnak rájuk, a magyar válogatott mérkőzéseire szervezetten és sok ezren vehetnek belépőt, komoly tényezőivé válnak egy rangos nemzetközi futballeseménynek, ami a legtöbbjüknek teljesen idegen, ám rendkívül jó érzés lesz.

Visszatérve a pénzhez, Csányi Sándor, az MLSZ elnöke bejelentette, hogy annak a várhatóan 12 millió eurónak az egyharmadát a szakmai stáb tagjai és a selejtezők során a keretben szerepelt játékosok között osztják szét differenciáltan. Aki nemigen jutott szóhoz, be kell érnie egymillió forinttal, ám a főszereplők számlája a szövetség szerint akár negyvenmillióval is tovább hízhat. Nagy pénz ez, ám alig találkoztam olyan véleménnyel, amely sokallná, pedig nálunk a labdarúgók keresete hagyományosan vörös posztó a közvélemény szemében. A különbség az, hogy most volt siker, volt katarzis, a válogatott büszkévé és boldoggá tette az ország java részét, kis hazánkban kellemes beszédtémává vált a labdarúgás ezekben a napokban – fogalmazhatnánk úgy is, hogy az emberek szerint a futballisták végre megdolgoztak a pénzükért.

Kár lenne hagyni, hogy ez a hangulat elillanjon. Nem telt el egy hét sem, de már több edző ismerősöm jelezte, megnőtt a focizni vágyó gyerekek száma, és közülük sokan már nemcsak Messik és Ronaldók, hanem Dzsudzsákok és Gerák is akarnak lenni. Így aztán minden korábbinál nagyobb a futballban dolgozók felelőssége, mert most kivételes lehetőséget adott a kezükbe a sors. Pénz van a sportágban, annyi, mint korábban sohasem, a válogatott pedig ezzel a sikerrel le még talán nem bontotta, de áttörte az ellenérzések falát. Ebből már nemcsak lehet, hanem muszáj is felépíteni valamit. Jó, hogy most éppen ismét vagyunk valakik a futballban, de még jobb lenne, ha maradnánk is valakik.