Harcolni a rasszizmus ellen nemes és szerfelett szükséges tett manapság. A világ nemcsak előnyére, hanem hátrányára is sokat változik, új és újabb kihívásokat szül, és van, amit nem lehet és nem is szabad ölbe tett kézzel szemlélni. Egy időben persze muszáj volt. Amikor a nyolcvanas években az MTK valamelyik meccsén az ellenfél szurkolói bedobtak a pályára egy libát, esetleg néhányan mocskoszsidóztak vagy cigányoztak, a sportlapban hiába akartuk megírni, nem lehetett. Felülről az jött, ezek elszigetelt jelenségek, és egyébként is, a szocialista embertípus nem rasszista, tehát ilyen nincs is, ha mégis, akkor nem beszélünk róla, amiről nem beszélünk, az nincs, ergo rasszizmus sem létezik.
Később ott voltam azon a meccsen, amelyen először csendült fel a Guantanamera dallamára az „Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat” rigmus, nem lett semmilyen következménye. Felháborodtunk, akkor már született erről néhány cikk, de semmi különös. Lassan tizenhét éve annak az MTK elleni mérkőzésnek, amelyet Kispesten játszottak, és a hazai szurkolók két táblát tartottak a magasba. Mindkettőre egy-egy hím nemi szervet rajzoltak, az egyiket körülmetélten, a másikat nem, és utóbbin azt hirdették, hogy már nem divat a garbó.
A rasszizmus önmagában is gusztustalan, amikor ízléstelenséggel párosul, több is, mint undorító, de nem emlékszem retorzióra ebben az esetben sem. A meccs lezajlott, mintha mi sem történt volna, aztán mindenki hazament békében. Illetve egy következményről tudok. Azokban az években az akkor tizennégy éves fiam rendszeresen elkísért, ha budapesti mérkőzést tudósítottam, és ott volt Kispesten is. Hazafelé el kellett magyaráznom neki a cseppet sem felemelő összefüggéseket a táblák üzenetével kapcsolatban, és miután megértette, némi tűnődés után azt mondta, ne haragudjak, de többé nem jön velem, erre ő nem kíváncsi. Azóta sem tette be a lábát magyar bajnoki mérkőzésre.Egy teljes újságot megtölthetnénk hasonló történetekkel. A futball és a sport vezetői többnyire a szemüket forgatták, elítélték, amit láthattunk, hallhattunk a lelátókon, de érdemben senki sem mozdította a kisujját sem. Amikor a kilencvenes évek derekán az Ajax képviselői kiakadtak azon, hogy színes bőrű játékosainak megmozdulásait a ferencvárosi közönség huhogása kísérte, mi nem bocsánatot kértünk pironkodva, hanem magyarázni kezdtük, hogy ismerünk valakit, akinek a keresztapjának a háziorvosa kezelte az Ajax szállásának az egyik londinerét, aki látta, a színes bőrűek külön ebédeltek a fehérektől, azaz a hollandok az igazi raszszisták, mit dumálnak nekünk
Amúgy tény, a rasszizmus nemcsak nálunk jelent fenyegetést a sporton belül elsősorban a futballra, hanem szerte Európában. Az utóbbi évtizedekben a kontinensen megsokszorozódott az afrikai, ázsiai, karibi és egyéb származású játékosok száma, a francia válogatottban például már hírmondónak is alig maradt olyan labdarúgó, akinek a felmenői harcolhattak Napóleon zászlaja alatt. Volt, ahol könnyebben, másutt nehezebben fogadták el őket, se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyek színes bőrű futballisták lelki kálváriájáról szólnak, azaz a rasszizmus létező gond az európai labdarúgásban is. A jelenség történelmi, szociológiai gyökereiről és összefüggéseiről nyilván könyvtárakat lehetne megtölteni, mi most elégedjünk meg az UEFA, a FIFA és a profi klubok megközelítésével: a futball gigantikus, eurómilliárdokat megmozdító üzlet, aminek árt minden negatív hír, minden, ami kicsit is visszatetsző, és a veszélyforrások között az alapvető jóérzést és az emberi méltóságot mélyen sértő rasszizmus áll az első helyen. Márpedig ami árt az üzletnek, az ellen teljes erőbevetéssel küzdeni kell.
A múlt héten a Polgári Platform és a Szabad Piac Alapítvány szervezésében zajlott egy beszélgetés, amelynek témája a Szurkoljunk a rasszizmus ellen! kampány volt. Kevesen ültünk a székeken, bár valljuk be, nem meglepő, ha ilyen alkalommal nincs tömegbunyó a szabad helyekért. Az viszont érthetetlen volt, mekkora hangsúlyt kapott a játékvezető szerepének taglalása, mintha ő tehetne a legtöbbet a rasszizmusmentes világért. Az a játékvezető, akinek az asszisztenseivel együtt hihetetlen módon kell összpontosítania a mérkőzésekre, követve a játék iramát, és ha a lesnél csak egy centit téved, szabálytalan gól születhet, közben megítélnie minden ütközést és mozdulatot. Gyakran meg sem hallhatja a lelátóról érkező bekiabálásokat, de ha mégis, nem várható el tőle, hogy még oda is figyeljen, ott is ő tartson rendet. Az alacsonyabb osztályokban mindent hallani ugyan, sajnos van is mit bőven, ott azonban gyakran a testi épségét kockáztatja, ha szembeszáll a mocskolódókkal, és nincs senki, aki megvédje.
Ettől persze a kezdeményezés nagyon is üdvözlendő. Elengedhetetlenül fontos, hogy ne csak a hivatalos szervezetek, hanem a civilek is kardot rántsanak a visszataszító jelenségek ellen, hiszen a zsidózó és cigányozó embereket rá kell ébreszteni, hogy a többség irtózik attól, és elutasítja azt, amit ők művelnek. Ugyanakkor nagyon körültekintően kell vagy sokszor kellene tenni a dolgukat, mert csak akkor érhetnek el eredményeket, ha nem ideákat kergetnek, és nem szakadnak el a valóságtól.
A FARE (Futball a Rasszizmus Ellen Európában) például nálunk közutálatot vívott ki magának azzal, hogy az UEFA-nál feljelentette a magyar szurkolókat a románok elleni Eb-selejtező után, amikor az európai szövetség ellenőre is kitűnő hangulatról számolt be a jelentésében, és említést sem tett rasszista rigmusokról. Persze a FARE emberei a szurkolók között elvegyülve találtak ilyet, de azt ők sem hihették, hogy a mérkőzésre huszonkétezer Teréz anya vett jegyet. Ha keresünk, mindig találunk agyament, primitív embereket, akik ha elszigetelten is, de cigányoznak egy jóízűt, mert azt tartják jópofának, ám ettől a mérkőzés egésze nem válik rasszista hangulatúvá. A rasszizmus elleni küzdelem felkent, ám a realitásokat figyelmen kívül hagyó harcosai pedig óhatatlanul rá is lelnek az ilyenekre, legyenek bármennyire is kevesen, mert nekik az az érdekük, hogy ráleljenek legalább egyre – ha nem sikerül, okafogyottá válna a tulajdon létezésük, természetesen nem fizikai értelemben.
Nem jó túllőni a célon, mert akkor esély sem marad az elérésére. Ha a buzgalom átcsap túlbuzgóságba, a FARE-hez hasonló szervezetek munkája azok szemében is ellenszenvessé válik, akik amúgy egyetértenek a küldetésükkel. Azaz magának az ügynek ártanak a legtöbbet, és ez helyrehozhatatlan károkat okozhat. Azok az ezrek, akik azon a meccsen sportszerűen szurkoltak, ám a feljelentést követő zárt kapus ítélet miatt nem mehetnek ki majd a magyar válogatott első világbajnoki selejtezőjére, nem arra a néhány tucatnyi félnótásra neheztelnek elsősorban, hanem azokra, akik egy kalap alá vették őket a rasszistákkal – lehet, hogy ez nem helyes, de ettől még így van. Az említett beszélgetés szervezői kiadtak egy füzetet is Csak a foci címmel, amely a tartalmával is azt sejteti, szerkesztői érzik, hogy csak életszerűen és okosan dolgozva van értelme a munkájuknak. Meglepne, ha egy megrögzött rasszista a füzet elolvasása után megtépné a ruháját és hamut szórna a fejére bűnbánatában, de nyilván erre senki sem gondol. A lényeg az, hogy valakik végre rájöttek, a szurkolókat meggyőzni csak a szurkolókhoz szólva, érvekkel vitázva lehet. Persze ez Kolumbusz tojása, de legalább idáig eljutottunk.
