Buzgalom és túlbuzgóság

Ha keresünk, mindig találunk primitív embereket, akik cigányoznak egy jóízűt.

Amúgy tény, a rasszizmus nemcsak nálunk jelent fenyegetést a sporton belül elsősorban a futballra, hanem szerte Európában. Az utóbbi évtizedekben a kontinensen megsokszorozódott az afrikai, ázsiai, karibi és egyéb származású játékosok száma, a francia válogatottban például már hírmondónak is alig maradt olyan labdarúgó, akinek a felmenői harcolhattak Napóleon zászlaja alatt. Volt, ahol könnyebben, másutt nehezebben fogadták el őket, se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyek színes bőrű futballisták lelki kálváriájáról szólnak, azaz a rasszizmus létező gond az európai labdarúgásban is. A jelenség történelmi, szociológiai gyökereiről és összefüggéseiről nyilván könyvtárakat lehetne megtölteni, mi most elégedjünk meg az UEFA, a FIFA és a profi klubok megközelítésével: a futball gigantikus, eurómilliárdokat megmozdító üzlet, aminek árt minden negatív hír, minden, ami kicsit is visszatetsző, és a veszélyforrások között az alapvető jóérzést és az emberi méltóságot mélyen sértő rasszizmus áll az első helyen. Márpedig ami árt az üzletnek, az ellen teljes erőbevetéssel küzdeni kell.

A múlt héten a Polgári Platform és a Szabad Piac Alapítvány szervezésében zajlott egy beszélgetés, amelynek témája a Szurkoljunk a rasszizmus ellen! kampány volt. Kevesen ültünk a székeken, bár valljuk be, nem meglepő, ha ilyen alkalommal nincs tömegbunyó a szabad helyekért. Az viszont érthetetlen volt, mekkora hangsúlyt kapott a játékvezető szerepének taglalása, mintha ő tehetne a legtöbbet a rasszizmusmentes világért. Az a játékvezető, akinek az asszisztenseivel együtt hihetetlen módon kell összpontosítania a mérkőzésekre, követve a játék iramát, és ha a lesnél csak egy centit téved, szabálytalan gól születhet, közben megítélnie minden ütközést és mozdulatot. Gyakran meg sem hallhatja a lelátóról érkező bekiabálásokat, de ha mégis, nem várható el tőle, hogy még oda is figyeljen, ott is ő tartson rendet. Az alacsonyabb osztályokban mindent hallani ugyan, sajnos van is mit bőven, ott azonban gyakran a testi épségét kockáztatja, ha szembeszáll a mocskolódókkal, és nincs senki, aki megvédje.
Ettől persze a kezdeményezés nagyon is üdvözlendő. Elengedhetetlenül fontos, hogy ne csak a hivatalos szervezetek, hanem a civilek is kardot rántsanak a visszataszító jelenségek ellen, hiszen a zsidózó és cigányozó embereket rá kell ébreszteni, hogy a többség irtózik attól, és elutasítja azt, amit ők művelnek. Ugyanakkor nagyon körültekintően kell vagy sokszor kellene tenni a dolgukat, mert csak akkor érhetnek el eredményeket, ha nem ideákat kergetnek, és nem szakadnak el a valóságtól.

A FARE (Futball a Rasszizmus Ellen Európában) például nálunk közutálatot vívott ki magának azzal, hogy az UEFA-nál feljelentette a magyar szurkolókat a románok elleni Eb-selejtező után, amikor az európai szövetség ellenőre is kitűnő hangulatról számolt be a jelentésében, és említést sem tett rasszista rigmusokról. Persze a FARE emberei a szurkolók között elvegyülve találtak ilyet, de azt ők sem hihették, hogy a mérkőzésre huszonkétezer Teréz anya vett jegyet. Ha keresünk, mindig találunk agyament, primitív embereket, akik ha elszigetelten is, de cigányoznak egy jóízűt, mert azt tartják jópofának, ám ettől a mérkőzés egésze nem válik rasszista hangulatúvá. A rasszizmus elleni küzdelem felkent, ám a realitásokat figyelmen kívül hagyó harcosai pedig óhatatlanul rá is lelnek az ilyenekre, legyenek bármennyire is kevesen, mert nekik az az érdekük, hogy ráleljenek legalább egyre – ha nem sikerül, okafogyottá válna a tulajdon létezésük, természetesen nem fizikai értelemben.

Nem jó túllőni a célon, mert akkor esély sem marad az elérésére. Ha a buzgalom átcsap túlbuzgóságba, a FARE-hez hasonló szervezetek munkája azok szemében is ellenszenvessé válik, akik amúgy egyetértenek a küldetésükkel. Azaz magának az ügynek ártanak a legtöbbet, és ez helyrehozhatatlan károkat okozhat. Azok az ezrek, akik azon a meccsen sportszerűen szurkoltak, ám a feljelentést követő zárt kapus ítélet miatt nem mehetnek ki majd a magyar válogatott első világbajnoki selejtezőjére, nem arra a néhány tucatnyi félnótásra neheztelnek elsősorban, hanem azokra, akik egy kalap alá vették őket a rasszistákkal – lehet, hogy ez nem helyes, de ettől még így van. Az említett beszélgetés szervezői kiadtak egy füzetet is Csak a foci címmel, amely a tartalmával is azt sejteti, szerkesztői érzik, hogy csak életszerűen és okosan dolgozva van értelme a munkájuknak. Meglepne, ha egy megrögzött rasszista a füzet elolvasása után megtépné a ruháját és hamut szórna a fejére bűnbánatában, de nyilván erre senki sem gondol. A lényeg az, hogy valakik végre rájöttek, a szurkolókat meggyőzni csak a szurkolókhoz szólva, érvekkel vitázva lehet. Persze ez Kolumbusz tojása, de legalább idáig eljutottunk.