Ungváry Krisztán új könyve (A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–44) kapcsán Jásdi István borász levelet küldött a Magyar Nemzetnek, melyre a történész szintén lapunk hasábjain válaszolt. Az alábbiakban először Jásdi István január 15-én megjelent írását, majd Ungváry Krisztián reagálását (január 28.) olvashatják.
Levél Ungváry Krisztiánnak bátor könyvéről és a Jány Gusztáv-perről
Karácsonykor kóstoltam nagyszerű furmintodat, és kézbe vettem hiánypótló munkádat a magyar megszálló csapatok szovjetunióbeli tevékenységéről. Sokakkal ellentétben úgy gondolom, történészeinknek foglalkozni kell a magyarok ott elkövetett bűneivel. A magyarok bűneit magyaroknak kell feltárni. Az oroszokét az oroszoknak, az amerikaiakét az amerikaiaknak, a szerbekét a szerbeknek és így tovább Talán követik példádat. A közkeletű hazugságokkal táplált bűntudat sunyi érzés. A tények által alátámasztott bűnbánat katarzist hozhat.
Könyved kiegyensúlyozottságra törekvő, bátor munka. Megírásakor tudnod kellett, hogy a tények leírásával sem a jobb-, sem a baloldalon nem szerzel barátokat. Lám, a Népszabadság glosszaírója már számon kérte rajtad a kommunizmusban kanonizált szemléletet! Jó könyv, még akkor is, ha időnként logikai lánccal nem zárt, bizonyítékokkal alá nem támasztott következtetésekkel leped meg az olvasót.
Ahogy öregszem, egyre inkább foglalkoztatnak az emberi cselekedetek rugói. Te is megkísérelted a kegyetlenség spiráljának vizsgálatát. Azt hiszem, a Milgram-teszt eredményei a háborús bűnök nagy részénél valóban relevánsak. A nem cselekvés okait kell megtalálni. A „parancsra tettem” nem a tettekre, hanem a nem cselekvésre adott magyarázat. Aki parancsot hajt végre, nem cselekvő – végrehajtó. Ez persze semmiképpen nem jelent felmentést. Annyit igen, hogy vannak helyzetek, amikor az ember csak bűnös vagy hős lehet. Akár egyszerre mindkettő. Hogy apákból miként lesz hideg fejű gyilkos az elmérgesedett polgárháborús környezetben, érzékelteted ugyan, de a téma mindenképpen pszichológusra vár.
A Jány Gusztáv népbírósági tárgyalásával kapcsolatos eszmefuttatásod arra ingerelt, hogy újra elővegyem a per ránk maradt anyagát. Dokumentumaival Te is rendelkeztél. Sajnos itt tárgyi tévedések és azokból levont sommás ítéletek rontották az egyébként kiegyensúlyozottságra törekvő monográfia érvényességét. Nem követed el azokat a hibákat, amelyeket előző írásaidban; a tényeknek megfelelően elveted a kigyulladt pajtában veszett munkaszolgálatosokkal kapcsolatban sokak által tényként kezelt gyújtogatás és kivégzés vádját. Nem ismétled meg azt a korábbi tévedést, hogy Major Ákos hadbírót a Jány-féle népbírósági per bírájaként mutatod be. (Nem kellett volna sok utánajárás ahhoz, hogy kiderítsd, a per bírája dr. Pálos Béla volt.) Ezúttal ezeknél is kevésbé bizonyított tényekkel próbálod alátámasztani korábban ezekből levont következtetéseidet. Történészként is foglya lettél egy triviális tévedésekkel alátámasztott politikai állásfoglalásodnak.
Hasonló hibákból levont téves következtetések eredményezik azt is, hogy a népbírósági ítélet rendszerváltáskori megsemmisítését justizmordnak, a Legfelső Bíróságot pedig trehánynak minősíted. A tanúvallomások gyanús körülményeit kizárólag egy oldalról értékeled. A vád egyik legfontosabb tanújaként az ismeretlenségből előlépett T. gépkocsivezető NKVD általi eltüntetését lényegtelen körülménynek minősíted, úgy gondolod, csak a vádnak használt volna a népbíróság előtti megjelenése.
A Legfelső Bíróság ezt a körülményt szerintem jogosan értékelte Tőled eltérően. Tanúvallomást csiholni, majd tanúkat ügyvédi kikérdezésük előtt eltüntetni a korszak kedvelt módszerei közé tartozott.
Babós alezredes vallomásának K. tizedes késedelmes kiadatására vonatkozó részénél megfeledkezel egy fontos részletről, amely a népbíróság számára ismert volt. Nevezetesen, hogy a Jány és Szombathelyi között kialakult feszültség oldására Horthy úgy intézkedett, a vezérkar főnöke a hadsereg parancsnokának adott parancsait csak kormányzói ellenjegyzéssel küldheti el. A gyanúsított tizedes hazaküldését a hadsereg parancsnoka nem szabotálta, arra az ellenjegyzés megtörténtét követően haladéktalanul sor került. Nem térsz ki arra sem, hogy Babós ’45-től a köztudottan németbarát Vörös kinevezettje volt. Nem számolsz be a tizedes ellen Budapesten lefolytatott per ítéletéről. Nem értékeled megfelelő helyen Jánynak azt a hadparancsát, amelyben a munkaszolgálatosok védelmében a németekkel szemben is előírta a fegyverhasználatot, azt a vitát, amelynek során Jány vezérkari főnökével szemben kiállt Fuchs Jenő olimpiai bajnok és szakaszának német kitüntetése érdekében, vagy azt a felhördülést, amely a nevezetes hadparancsban a munkaszolgálatosok egyes rendezett alakulatainak példaképül állítását követte. Talán részletek, de ezek világítják meg a személyiségeket.
Egyéb, hallomásokon alapuló tanúvallomásokat – például a vorozsbai vérengzésekről – a népbíróság jó okkal nem vehetett figyelembe. Volt, aki tudni vélte, hogy a szálláshelyén elhunyt négy honvéd előzőleg berúgott, abban meg biztos volt, hogy véletlen szén-monoxid-mérgezés ölte meg őket. A velük alvó ukrán család tagjai életben maradtak. Vagy ők is szén-monoxid-mérgezésben haltak meg? Volt, aki csak hókupacokat látott, amely alatt a halottak lehettek. A szomszéd utcában és a szomszéd faluban lezajlott vérengzések hírei hallomások hallomásai voltak. Az, hogy a különböző tanúk mindegyike megerősíteni igyekezett a nem látott vérengzést, tetten érhetően ügyészi és politikai nyomás eredménye lehetett.
Monográfiád pontosan beszámol arról, hogy a hadműveleti területek ukrán, lengyel, zsidó lakosai és partizánjai között több éve, évtizede sok százezer áldozatot követelő leszámolások zajlottak, és ugyanebben a sávban harcolt, illetve vonult vissza a Jugoszláviában is működött 2. német és részben a 8. olasz hadsereg. Ilyen körülmények között a bíróság nem engedhetett meg magának közvetett tanúvallomásokon alapuló, „így kellett lennie” típusú következtetéseket.
A vád tanúinak – egyébként kétes – szavahihetőségébe nem érdemes belemenni. Tetten érhető motívumaikat magad is említed. Kifogásolod, hogy a vádakhoz nem kerestek újabb tanúkat. Hogyan nem tűnt fel, hogy a népbírósági perben a védelem tanúit be sem idézték? Pálos (tehát nem Major Ákos) bíró számára nyilvánvaló volt, hogy jóllehet a vád minden politikai – és szovjet – segítséget megkapott, nem tudta állításait megalapozni. Én nem vonnám kétségbe, hogy Pálos élete végéig tartó lelkiismeret-furdalása őszinte volt. Jármay ügyvéd hasonló érzésekről számolt be családom tagjainak.
A Legfelső Bíróság fél évszázaddal az események után nem tehetett mást, mint amit tett. Megsemmisítette az ítéletet. Az akkori bizonyítékokat és a lezajlott peres eljárást értékelte. Ez nem rehabilitáció. Új tények feltárását nem kérheted számon az LB-n. Ez nem a jog, hanem a történettudomány feladata. Abba pedig bele kell nyugodni, hogy egy majdnem hetven éve, egy azóta megsemmisített ítélet alapján kivégzett tábornok ellen új pert nem lehet lefolytatni.
Mindez nem jelenti azt, hogy Jány nem követhetett el bűnt, bűnöket. Csak annyit, hogy azok a bűnök, amelyekkel vádolták, nem nyertek bizonyítást. Ugyanakkor szerencsétlen dolog, ha korábbi, tévedéseken alapuló ítéleteinkhez keresünk új tényeket. Tényeket prekoncepció nélkül kell keresni. A Jánynál egy évvel korábban életfogytiglanra ítélt Szombathelyi ítéletében a népbíróság rögzítette, hogy parancsnokként nem lehetett felelőssé tenni katonái által elkövetett bűnökért, jóllehet az újvidéki razzia elrendelése és brutalitása közötti összefüggés jobban bebizonyosodott, mint a Jány elleni vádak.
Ami Jány rangfosztását illeti, a család – felvetéseddel ellentétben – soha nem indított eljárást a rang visszaadásáért. Több okból. Egyrészt a tábornoknak nincs közvetlen leszármazottja, oldalági rokonok pedig nem kezdeményezhették. Másrészt szüleink megszenvedték ezt a rokonságot. Mi reménytelenül civilek vagyunk, fontosabbnak tartjuk a megbékélést és régen elhunyt rokonunk megítélését a jog helyett a pártatlan történettudományra bíznánk. Az eljárást Jány még élő katonatársai indították. A katonai rang számukra a becsületet jelképezi. Amúgy tábornokot a miniszter nem foszthatott meg rangjától, tehát a kicsapatás és lefokozás jogszerűtlen volt. Nota bene: van abban valami báj, hogy pont a németbarát Vörös tábornok volt, aki Szombathelyit és Jányt ’45-ben kicsapta a honvédségből.
Nagyszüleink, szüleink számára tragédia volt testvérük, nagybátyjuk kivégzése, idő múltán azonban belátták, beláttuk, hogy a sortűz a legméltóbb volt, ami vele történhetett. Hogyan élhetett volna a Rákosi-korban? Édesanyja, felesége meghalt a háború utolsó évében. Mardosta – úgy hisszük, nem a bűntudat – az önvád, hogy nem tett meg mindent a meghalt ötvenezerért, a hadifogságba esett (vagy menekült) harmincezerért és a sebesülten hazahozott ötvenezerért.
A 2. magyar hadsereg mellett délen harcolt a 8. olasz hadsereg, parancsnoka – talán nem véletlenül – ugyanazon a napon adta ki a Dontól való visszavonulásra a parancsot (amit az olasz történészek a magyarhoz hasonló módon vitatnak), talán még nagyobb veszteségeket szenvedett.
A 2. magyar hadsereggel együtt menekült, Jugoszláviában is több százezer civil haláláért felelős 2. német hadsereget súlyos veszteségei miatt ugyancsak újra kellett szervezni. Gariboldi tábornok sokáig élvezte nyugdíjaséveit. Igaz, nem Rákosi Magyarországán. Von Weichs, a 2. német hadsereg, majd a B hadseregcsoport parancsnoka ellen jugoszláviai bűnei miatt megindult a per, de a múltjával állítólag nálunk bátrabban szembenéző Németországban 1953-ban megszüntették. (Lehet, hogy ez a szembenézés csak a kárpótlásokban volt bátor?) Ami Jány cselekedeteit illeti, számomra ott kezdődnek, ahol a hatvan- éves – életét a esküjének és az engedelmességnek alárendelt – katona a Führer, Horthy és Szombathelyi „végsőkig kitartani” parancsával szembeszegülve – kinek túl korán, kinek túl későn – kiadta a visszavonulásra vonatkozó utasítást. Majd az összeköttetések hiányát és az irányítás lehetetlenségét felmérve otthagyta a jól fűtött főparancsnokságot, kirepült Bugyonnijba, hogy napokon keresztül harckocsiból, mínusz 40 fokban személyesen irányítsa az egyetlen egérút védelmét, biztosítsa ebben a német erőkkel való nélkülözhetetlen együttműködést, példát mutasson és végső soron megakadályozza a szovjet hadműveleti célt – a bekerítést.
Vannak, akiknek az életét néhány nap – addigi pályájukból nem következő – cselekedetei alapján ítéli meg – pozitívan vagy negatívan – az utókor. Jányról még nem készült el a könyvem. Talán nem is fog soha.
Hogy el ne felejtsem, a furmint nagyon ízlett. Gratulálok. Jó munkát, jó borokat és boldog új esztendőt kívánok!
Jásdi István
A szerző borász, közgazdász
Válaszlevél Jásdi Istvánnak Jány Gusztávról és a népbíróságokról
Kedves István, köszönöm a magyar megszálló csapatokról írt munkám kapcsán megfogalmazott elismerő szavaidat. Amint írod, ezzel a kötettel sem bal-, sem jobboldalon nem lehet barátokat szerezni. Nem szeretném, hogy a munkámmal kapcsolatos disputát ilyen politikai szempontok határoznák meg, mert a történelem általában nem a jók és a rosszak küzdelméről szól. Jány Gusztáv, a Donnál vereséget szenvedett 2. hadsereg parancsnoka esetében a helyzet ugyanígy egyáltalán nem fekete-fehér. Nagyon örülök, hogy ezt Te sem gondolod másképp. Természetesen lehet, hogy bizonyos részletekben pontatlan voltam, de úgy gondolom, az alapvető vita kettőnk között elvi természetű. Minden elismerésed mellett azt veted fel, hogy Jány kapcsán továbbra is prekoncepciók érhetők tetten az írásomban.
Könyvem alapvető állítása Jány esetében (is) az, hogy őt koncepciós perben ítélték el, és ártatlan volt a vádpontok többségében. Másrészt viszont egyáltalán nem volt ártatlan, de valós bűnösségét már az eljárás során elsikkasztották, és sajnálatos módon ettől a magatartástól a rehabilitáló ítélet sem volt teljesen mentes. A kérdést eljárásjogi szempontból is vizsgálhatjuk, de azt hiszem, nem ez az érdekes. A népbírósági ügyek jelentős részéről elmondható, hogy csapnivaló vizsgálati munka előzte meg a tárgyalást. Igazából az összes ilyen ügyet újra kellene tárgyalni. Jó példa erre Hóman Bálint esete, akit mindenféle alaptalan vádpont alapján ítéltek életfogytiglani fegyházra, miközben valós felelősségét alig említették meg. Történészként azt gondolom, hogy ezeknek az újratárgyalásoknak a feltételei elvileg adottak lehetnének, mert az eljárásokat a rendelkezésre álló dokumentumokkal is le lehet folytatni. Nem akadály, hogy ma már nem élnek tanúk. Azonban nem ez a lényeg.
Ma a magyar társadalom kettészakadt. Egyik fele Jányban csak tömeggyilkost, másik fele pedig csak hős katonát szeretne látni. Könyvem célja az volt, hogy az ilyen leegyszerűsítő állításokon túl tudjunk lépni.
Jány Gusztáv egy görög sorstragédia főszereplője is lehetne. Mintaszerű, kemény kiállású katona, rettenthetetlen bátorságáról közismert. Alárendeltjeitől nem tűri el a lazaságot, puritán, mélyen vallásos személyiség. Antialkoholista, társaságban is csak málnaszörpöt iszik. Beosztottaitól maximális teljesítményt követel. Irodalom, művészetek nem túlságosan érdeklik: ahogyan volt beosztottja, Kádár Gyula vezérkari ezredes fogalmaz, „csak katona”.
Az érem másik oldala szorosan összefügg ezekkel az erényekkel. Ridegség, merevség, komolyabb összefüggések át nem látása és érzéketlenség is jellemezte őt. Ennek pedig a hadműveleti területen fatális következményei voltak.
Jogilag nem lehet elmarasztalni Jányt azért, hogy senkinek nem adott kegyelmet, akit a 2. hadsereg tábori bíróságai halálra ítéltek. Morálisan azonban felettébb elgondolkodtató ez a hozzáállása, ha figyelembe vesszük, hogy ennél a hadseregnél igen rövid idő alatt 326 személyen hajtottak végre halálos ítéletet. Jány azoknak sem kegyelmezett, akik esetében a kegyelmi kérvényt mind a hadosztály, mind a hadtestparancsnokok pártolólag terjesztették fel hozzá. Így azt a négy erdélyi nazarénust is agyonlövette, akik egyetlen bűne az volt, hogy nem kívántak fegyvert fogni. Hozzáteszem, a náci Németországban az ilyen embereket nem végezték ki, ha vállalták a fegyver nélküli szolgálatot egy egészségügyi alakulatban.
Jogi értelemben elmarasztalható Jány azért, hogy két alkalommal is elrendelte a tizedelést, ezt a büntetési formát ugyanis a szolgálati szabályzat nem tartalmazta. Nem véletlenül, ugyanis a tizedelés olyan középkori módszer, ami teljességgel idegen egy magára valamit adó XX. századi jogállamtól.
Jogi értelemben Jány felelős volt azoknak a jog- és vagyonbiztonságáért, akik a hadserege által megszállt területen éltek. A magyar királyi honvédség eredeti jelentéseiből tudjuk, hogy hadserege mögöttes területén „partizánvadászat” ürügye alatt elképesztő bűncselekményeket követtek el. Elég, ha csak egy hadtápzászlóalj egyhavi jelentését idézzük: amikor 2 saját halott és 19 saját sebesült árán 148 „partizánt” harcban legyőznek, további 203 „partizánt” kivégeznek, 1831 személyt fogságba ejtenek és 2394 polgári lakost internálnak, valamint 17 „zsidót” is kivégeznek, akkor nyilvánvaló, hogy a kivégzettek túlnyomó többsége teljesen ártatlan volt. Fegyveres ellenállás esetén partizánok legyőzése hasonló nagyságrendű veszteséget okozott a támadónak, mint a védőnek. „Zsidók” kivégzését pedig származási alapon senki sem tette kötelezővé magyar egységek számára. Jány ezekért az ügyekért felelős.
Nem tudjuk, hogy ő ebből a felelősségből mit fogott fel. Az nyilvánvaló, hogy Horthy Miklós embertelen terhet rakott vállaira, amikor azt követelte tőle, hogy egyszerre engedelmeskedjen a német parancsoknak és kímélje a magyar vért. Azt, hogy ennek nem lehet egyszerre megfelelni, Jány pontosan tudta, és többször kérte is felváltását, de ehhez Horthy nem járult hozzá. Nem csoda, ha ebben a helyzetben a szovjet támadás után összeroppant. Ezzel függött össze az 1943. január 24-i hírhedt és vállalhatatlan hadparancsa, amelyben teljes hadseregét a becsület elvesztésével vádolta meg. 1943. január 16-án már tudta, hogy ha nem kap azonnali visszavonulásra engedélyt, akkor katonái nagy része menthetetlenül és értelmetlenül elpusztul. Horthy azonban csak annyit felelt kétségbeesett telefonhívására, hogy a németek parancsait teljesíteni kell. Ezek után nem csoda, hogy úgy érezte, nem tehet mást, mint hogy feláldozza hadseregét – és saját magát. Miután a központi vezetés lehetősége megszűnt, maga is kiment az első vonalba. Az 1. páncéloshadosztálynál kereste a halált. Tudta, hogy a „doni pokol” mit jelent, mert vezérkari főnökének, aki a megfutamodók felkoncolását követelte, azt mondta, hogy „ha láttátok volna, amit én, akkor nem beszélnétek így” – ő ugyanis kiment az első vonalba, és látta, hogy a honvédek emberfeletti teljesítményt nyújtanak.
1943. január 24-i említett parancsa ebből az őrlődésből következett. A hadseregparancsnak gyakorlati következménye amúgy sem volt, és azokhoz sem jutott el, akik a hómezőkön éjszakázva küzdöttek a túlélésért. Ami biztos: Jány a saját életével már ekkor leszámolt. Miután hazatért hadseregének roncsaival, eltűnt a nyilvánosság elől. Politikai szerepet nem vállalt. Édesanyja és felesége meghalt a háború végén. Nyugatról önként tért haza, holott tudhatta, hogy a berendezkedő kommunista diktatúra a fejét fogja követelni. Tehát önként ment a halálba. Bármilyen bűnöket követett is el, nem félt vállalni a legsúlyosabb következményeket sem. Ezért gondolom róla, hogy életútja sorstragédia, ami még művészi és történészi feldolgozásra vár.
Ungváry Krisztián
A szerző történész
