Liberalizmus és liberális demokrácia

Azt is tisztáznunk kellene, hogy valójában milyen értékeket védünk. Vitaindító cikk.

Ebben az írásban (amely bár újságcikknek hosszú, de a téma bonyolultságához képest mérhetetlenül rövid) csak annyit tehetek, hogy a lehetséges összefüggések közül kiragadok egyet (talán lesz módom máskor újabb vetületekről szólni), s ez a liberalizmusnak mint politikai ideológiának egy belső ellentmondása. Természetesen nem akarom én ezt az ellentmondást „leleplezni”. Mi több, világossá teszem: rokonszenvezem ezzel az elmélettel és ideológiával, és akármilyen válságtüneteket mutat is, azt korunk meghatározó ideológiájának tartom továbbra is. Ugyanakkor elkerülhetetlennek vélem a liberalizmusról és a liberális demokráciáról való őszinte gondolkodást. Meggyőződésem ugyanis, hogy – ellentétben azzal, amit Orbán Viktor nevezetes tusnádi beszédében mondott – nem kevesebb (vagy semmi) liberalizmusra van szükség, hanem másra, mint amit liberalizmus címén ismerünk.

Az ideológiák közös jellemzője, hogy a valóság értelmezésének kísérletei, azaz céljuk, hogy sok ember életét befolyásolják. Nem érdemes most olyan részletkérdésekbe bocsátkoznunk, valójában hány emberét, az emberek többségét-e, vagy kisebbségét; a lényeg az, hogy az ideológiák között szakadatlan verseny zajlik, melyik tudja ezt a leghatékonyabban csinálni. A liberalizmus a XIX–XX. században nagyon hatékony ideológia volt, és – ez talán sokak számára meglepő – ma is a valóság értelmezésének talán legbefolyásosabb ideológiája. Ha nem így lenne, a liberalizmus mint ideológia nagyjából hasonló helyzetben lenne, mint a liberalizmus mint pártpolitika. Ám „csodák csodájára” ez nincs így. Nagyon eltérő a liberalizmusnak mint szellemi-ideológiai magyarázó elvnek és a liberalizmusnak mint pártpolitikai programnak a befolyása. Ez már önmagában is elgondolkodtató kellene hogy legyen. Ha azt kérdezzük, mi biztosítja ezt a kivételes szellemi-ideológiai befolyást, akkor a liberalizmus komplexitását említhetjük: hagyományosan rendelkezik egy szinte az élet minden területére alkalmazható, elméleti alapú válasszal. Ennek jelentőségét különösen akkor ismerhetjük fel, ha összehasonlítjuk például a konzervativizmussal, amely sokszor azt hirdeti magáról, hogy nem is ideológia. A liberalizmus erejét azonban pontosan ideológiai jellege adja; a konzervatívoknak pedig a pártpolitikában kell kompenzálniuk azt a tévedésüket, hogy ők kevésbé lényegesnek tartják politikájuk elvi-elméleti megalapozását (mellesleg ezért kormányoznak sikeresen a konzervatívok).

Mindenesetre a liberalizmus komplexitása (sok egyéb mellett) legalább négy területre terjed ki. Van elmélete a gazdaságra (a piac), van a politikára (az egyén és az ő szabadsága), van a társadalomra (az egyének szabad társulása), és van a globális folyamatokra (a globális kormányzás és a globális társadalom). Nem az most a lényeg, hogy ezek az elemek külön-külön vagy együtt mennyire igazak és érvényesek; a lényeg, hogy égiszük alatt nagyon sok ember találja meg saját magát. Ráadásul a liberalizmusnak van egy nem is annyira ideológiai, mint egyébfajta közös jellemzője: azok az emberek „egyesülnek” a liberalizmus zászlaja alatt, akik magukat élenjárónak gondolják a piaci folyamatokhoz való alkalmazkodásban, az egyéni jogok és a társadalmi autonómiák érvényesítésében, valamint a nemzetállamok utáni új nemzetközi világrendben való tájékozódásban. Amióta világ a világ, mindig léteztek és létezni fognak embercsoportok, amelyek önmagukat olyan alapon azonosítják, hogy ők azok, akik a fejlődés élén járnak, akik másoknál gyorsabban és hatékonyabban reagálnak. Ilyen értelemben liberálisnak lenni nem azt jelenti, hogy osztozom egy elméletben (ugyan hányan olvasnak elméleti doktrínákat), hanem azt, hogy osztozom egy „haladó” gyakorlatban. A liberalizmus voltaképp a mai networktársadalom legadekvátabb ideológiája, s – leegyszerűsítve persze – azokat fűzi össze, akik a networkvilágban jól tájékozódnak. Ennek azonban – ismétlem – semmi köze a pártpolitikai befolyáshoz.
A liberalizmus ellenfeleinek tehát abból érdemes kiindulniuk, hogy a liberális ideológia (fenti vonásai miatt) rendelkezik bizonyos versenyelőnyökkel más ideológiákhoz képest, és ez az előny éppen abból származik, hogy a liberális mindig a legfrissebb valóságot éli, vagy ezt hiszi magáról. Hozzá képest a konzervatív lomha – s ezt a liberálisok (olykor gúnyolódva) a fejére is olvassák. Ám a liberalizmus máris kihívás elé kerül, ha egész rendszerré, liberális demokráciává válik. Ettől kezdődően már nem csupán az a kérdés, a liberális ideológia hatékony-e, hanem az, hogy mit tud kezdeni ez a liberális demokrácia a saját maga által keltett igényekkel. Szerintem igazán érdekes azon elmélkedni, hogy a migránshelyzeten túli mai kihívásaink döntő része ebből: a liberális demokrácia belső következetlenségéből vagy inkább ellentmondásából adódik.

Ha elfogadjuk azt a kiindulópontot, hogy az elmúlt huszonöt évet egyértelműen a liberális világrend kiteljesedésének tekinthetjük, akkor a következő kérdés annak vizsgálata, hogy miért került ez a világrend hirtelen kutyaszorítóba. Nem megfelelő válasz, hogy azért, mert az iszlám egyre nagyobb teret hódít. Mint ahogy az sem jó válasz, hogy a liberalizmussal szemben megjelentek (például Kelet-Közép-Európában is) a különféle hibrid vagy autokratikus rendszerek. Ez a két válasz egyaránt ott hibás, hogy a liberális demokrácián kívül keresi a választ, oknak tekinti az okozatot. Holott a válasz magában a liberális demokráciában, annak egy belső ellentmondásában keresendő. Fent négy elemet is említettem (piac, egyén, társadalom, nemzetközi viszonyok), most ezek közül csak az egyén és a társadalom dimenziójára irányítom a figyelmet. A liberalizmusnak itt van egy nagyon egyértelmű mondanivalója, s ez az egyéni és a társadalmi szabadság előmozdítása. A szabadsághoz ugyanakkor még a tolerancia társul: a liberálisok büszkék arra, hogy szinte csak ők képesek toleránsnak lenni másokkal szemben. Való igaz: a kiindulópont nagyon helyes! Mindenki egyforma megítélést érdemel, és senkiről sem alkothatunk véleményt faji, etnikai vagy nemi szempontok alapján. Ám ezzel még korántsem tudtuk le a dolgot, sőt itt kezdődne igazán a liberalizmus „konstruktív” továbbfejlődése. Ugyanis a toleranciának vannak következményei a faji, etnikai és nemi szerepeken túl is. A liberális demokrácia ugyanis nem csupán ezekben a dimenziókban teremt lehetőségeket, de a politikai verseny „alapvető” viszonyaiban is. Lehetővé teszi tehát a hagyományos ideológiákban (konzervativizmus, szocializmus stb.) hívők számára is, hogy erős identitásra tegyenek szert. Itt jön azonban a liberális demokrácia létezése szempontjából kulcskérdésnek tekinthető szakasz: miként reagáljon egy liberális arra, ha neki nem tetsző identitások formálódnak? Magyarán: lehet-e, s ha igen, mennyiben toleráns az olyan magatartásformákkal szemben, amelyek ellentmondanak az ő liberális krédójának? Az ellentmondás tehát: a liberális demokrácia igényli a társadalmi diverzitást, a liberalizmus, a liberális politika azonban sokszor ezt igyekszik kívül helyezni a liberális demokrácián, és sokszor stigmatizálni is.

Ez azonban egyáltalán nem szerencsés. Nem arról van szó, hogy a liberálisoknak minden, tőlük eltérő nézetet valló embertársukat szeretniük kellene, de valahogyan fel kellene oldani ezt az ellentmondást, máskülönben épp az a liberalizmus válhat kirekesztővé, amely önmagát a leginkább toleránsnak tekinti.

Holott létezik, létezhet az ellentmondás feloldására egy nagyon egyszerű megoldás. E szerint a liberális demokrácia szabad világában jogunk van nagyon sokféle identitásra szert tenni. Ehhez az ösztönzést épp a liberális demokrácia adja: valósítsuk meg önmagunkat, legyünk szabad emberek. Ezért nem lehet megijedni a legkülönfélébb ízléscsoportok megjelenése miatt, hanem ezeknek a megjelenését a leghatározottabb összefüggésbe kell hozni magának a rendszernek a természetével. Ha ezt lefordítjuk, és egy liberális megkérdezi magától, ugyan miért jött létre Magyarországon egy ilyen méretű Fidesz-uralom, akkor erre egy tautologikus válasz jön: Orbán letért a liberális demokrácia útjáról, és felszámolta a demokratikus jogállamot. A diagnózis annyiban igaz, hogy Orbán valóban deklarálta, hogy a jövőt nem a liberális demokrácia keretében képzeli el – ami egyébként egy sajnálatosan egyoldalú és nem kellő mélységű elemzésen alapuló vélekedés. Ám a liberális vélemény magja is bajos, amikor „elfelejtkezik” arról, hogy az orbánizmus éppen a liberális demokrácia nyitottsága, a szabadság sokfélesége mentén jöhetett csak létre. Nem kellene lassan tudomásul venni, hogy a szabadságnak többféle olvasata lehet? Nem lehetséges, hogy ami nem a kanonizált szabadság, az még nem zsarnokság? Nem lehet, hogy valamilyen finomhangolásra volna itt szükség?

A liberálisoknak a toleranciát, a liberalizmus elvetőinek a liberális demokráciát illető baljós túlzásaikat kellene lassan mérlegre tenniük. De legfőképpen szabad emberekként kellene egymásra tekinteniük, nem pedig örökre beleragadniuk a több száz éve folytatott alkotmányos vitákba.

A szerző politológus