A labdarúgás piti bűvészei

Nemcsak stadionokat kellene létrehozni, hanem futballkultúrát is.

Tragikus és nevetséges egyszerre, hogy a hazai élvonalbeli futballmeccseken gyerekjáték egyesével megszámolni a nézőket – a klubok tulajdonképpen akár név szerint is köszönthetnék szurkolóikat a találkozók előtt. A 444.hu munkatársai döntöttek úgy, hogy szembesítik a hivatalosan megadott nézőszámokat a valósággal: a legutóbbi fordulók egyikének összes mérkőzésén lefotózták a lelátókat a hatvanadik perc környékén – ekkor már mindenki visszajött a büféből, és még nem indult el haza –, majd nemes egyszerűséggel megszámolták, hány fejet látnak a képeken.

Talán mondani sem kell, hogy mindenütt kisebb, egy meccset leszámítva ráadásul nagyságrendekkel kisebb szám jött ki, mint amekkorát a rendező klubok megadtak; akadt ötvenszázalékos eltérés is. Valahol a vicc kategóriájába tartozik, hogy az MTK–Békéscsaba mérkőzés esetében 506 nézőt hazudtak a valójában jelen lévő 316 helyett, mintha az 506 nem lenne ugyanolyan szánalmas.

Ez a bűvészkedés egyébként nem új találmány. Kereken húsz évvel ezelőtt lettem egy fővárosi, az élvonalban kérészéletűnek bizonyult klub sajtófőnöke, és a vezetők a munkámat annak alapján ítélték meg, hogy a hazai mérkőzésről az újságok mekkora nézőszámot írtak. A csapatnak minimális múltja sem volt a legjobbak között – előtte nevelőegyesületként szerzett magának tekintélyt –, így hagyományos szurkolótábora sem lehetett, ezért olykor arra kellett rávennem a tudósítókat, hogy összeadás helyett szorozzanak, úgy mégiscsak barátságosabb szám jön ki Egyes kollégák azzal kezdték, amikor beültek a sajtóhelyre, hogy mondjak egy számot, bármekkorát, és ők azt diktálják majd be. Egy ízben a szakosztály vezetése úgy döntött, az ifisták minden kapunál megszámolják a bejövő embereket, az adatokat összeadjuk, és pontosan tudni fogjuk, hányan vannak a lelátón. Így is történt, a szünetben kiírattam a számot az eredményjelzőre, majd a második félidő közepén az egyik vezető közölte, hogy ki vagyok rúgva, amiért nem a dupláját közöltem a sajtóval. Amikor mondtam neki, hogy ha hazudni akarunk, minek fárasztjuk magunkat a számolással, azt felelte, igazam van, maradhatok, de legközelebb tényleg ne számoljunk.

Azóta a helyzet annyit változott, hogy még kevesebb a néző a meccseken, mint akkoriban volt, és a számok még kínosabbak. Az MLSZ 2011-ben indított tízéves stratégiai programjának egyik célkitűzése volt, hogy a mérkőzésenkénti átlagos nézőszám a 2009-es 2800-ról 2014-ben hatezerre, 2018-ban pedig tízezerre növekedjen. Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy a jelenleg zajló bajnokságban továbbra sincs meg a meccsenkénti háromezer néző, azaz ugyanott áll a sportág, mint hét évvel ezelőtt. És ha belegondolunk, hogy ez is alaposan kozmetikázott adat, a helyzet több mint lehangoló.

Pedig a szövetség nyomására a televízió fordulónként mindössze két mérkőzést közvetít – nyárig csak egyet nem közvetített –, hátha így többen kimennek a stadionokba, de ez finoman szólva nem jött be, keményebben fogalmazva pedig hatalmas öngól volt. Aki kitalálta, nincs tisztában a magyar labdarúgás világával. Nálunk a profi futball elvesztette a közönség érdeklődését, évtizedek során sikerült felszámolni a másutt manapság is virágzó klubkultúrát, nincsenek lappangó tíz- vagy százezrek, akik alig várják a fordulók napját, csak éppen lusták elcaplatni a stadionba, de ha a televízióban nem láthatják a kedvenceiket, úrrá lesznek a restségükön. Éppen fordítva: akadnak, akik hajlandók a meccsre kapcsolni, és ha tetszik, amit látnak, ott ragadnak, idővel pedig talán késztetést éreznek a személyes jelenlétre is – ám a közvetített meccsek számának korlátozásával sikerült ezt az esélyt is jócskán csökkenteni. Emellett nemcsak stadionokat kellene létrehozni, hanem futballkultúrát is: nemzetközi szinten is eredményes csapatokra, kiválóan képzett játékosokra, közönségvonzó egyéniségekre lenne szükség.

Amúgy a kluboknak a nézők csak a szavak szintjén fontosak. Csak a baj van velük: olykor fütyülnek, máskor csúnyákat kiabálnak, ami miatt a klub kasszájából kell büntetést fizetni, ugyanakkor a jegyeladásból származó bevételek aránya elenyésző, a nem piaci alapon megállapított és végső soron állami forrásból fizetett televíziós közvetítési jogdíj összehasonlíthatatlanul jelentősebb támasza a költségvetésüknek. Akkor viszont a modern beléptetőrendszerek korában miért kell hazudni?

Talán szerepet játszik ebben a hiúság is, de alighanem roppant kínosak ezek a számok. A magyar futball állami emlőkből táplálkozik, manapság súlyos milliárdokat áldozunk rá közpénzből, a sportágban nem jelentős helyeken is többezres stadionok épülnek, és ekkora érdeklődés esetén nehéz komolyan vehető választ kapni arra a kérdésre, hogy mégis kiknek a kedvéért történik mindez. Csak hát a 316-ot 506-ra hazudni piti, nagyon piti...