Azóta a helyzet annyit változott, hogy még kevesebb a néző a meccseken, mint akkoriban volt, és a számok még kínosabbak. Az MLSZ 2011-ben indított tízéves stratégiai programjának egyik célkitűzése volt, hogy a mérkőzésenkénti átlagos nézőszám a 2009-es 2800-ról 2014-ben hatezerre, 2018-ban pedig tízezerre növekedjen. Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy a jelenleg zajló bajnokságban továbbra sincs meg a meccsenkénti háromezer néző, azaz ugyanott áll a sportág, mint hét évvel ezelőtt. És ha belegondolunk, hogy ez is alaposan kozmetikázott adat, a helyzet több mint lehangoló.
Pedig a szövetség nyomására a televízió fordulónként mindössze két mérkőzést közvetít – nyárig csak egyet nem közvetített –, hátha így többen kimennek a stadionokba, de ez finoman szólva nem jött be, keményebben fogalmazva pedig hatalmas öngól volt. Aki kitalálta, nincs tisztában a magyar labdarúgás világával. Nálunk a profi futball elvesztette a közönség érdeklődését, évtizedek során sikerült felszámolni a másutt manapság is virágzó klubkultúrát, nincsenek lappangó tíz- vagy százezrek, akik alig várják a fordulók napját, csak éppen lusták elcaplatni a stadionba, de ha a televízióban nem láthatják a kedvenceiket, úrrá lesznek a restségükön. Éppen fordítva: akadnak, akik hajlandók a meccsre kapcsolni, és ha tetszik, amit látnak, ott ragadnak, idővel pedig talán késztetést éreznek a személyes jelenlétre is – ám a közvetített meccsek számának korlátozásával sikerült ezt az esélyt is jócskán csökkenteni. Emellett nemcsak stadionokat kellene létrehozni, hanem futballkultúrát is: nemzetközi szinten is eredményes csapatokra, kiválóan képzett játékosokra, közönségvonzó egyéniségekre lenne szükség.
Amúgy a kluboknak a nézők csak a szavak szintjén fontosak. Csak a baj van velük: olykor fütyülnek, máskor csúnyákat kiabálnak, ami miatt a klub kasszájából kell büntetést fizetni, ugyanakkor a jegyeladásból származó bevételek aránya elenyésző, a nem piaci alapon megállapított és végső soron állami forrásból fizetett televíziós közvetítési jogdíj összehasonlíthatatlanul jelentősebb támasza a költségvetésüknek. Akkor viszont a modern beléptetőrendszerek korában miért kell hazudni?
