A napokban kezdte vetíteni a Toldi Mozi A törzs című ukrán filmet. Az alkotás a nemzetközi filmes szakmában is nagy vitát váltott ki: sokan úgy látják, a film a félig zárt intézetekben vegetáló, fogyatékkal élő fiatalok fájdalmas valóságát mutatja be, mások szerint azonban a mű indokolatlanul brutális, és a nyers erőszak meglehetősen naturalisztikus ábrázolásában ki is merül a mondanivalója. A film intézetben élő siket fiatalok életét mutatja be: a szereplők számára a fizikai és nemi erőszak, a rablás és a strichelés a mindennapok velejárói, sőt, a túlélés kizárólagos eszközei. Az érzelmi sivárság, a siket fiatalok környezetében élők empátiájának teljes hiánya és a kilátástalanság oda vezet, hogy az erőszakoló már azzal sincs tisztában, bűnt követ el, az áldozat pedig a sorozatos traumákat lassan a hétköznapok természetes részeiként értelmezi, és meg sem próbál menekülni előlük.
Ilyen életük legfeljebb olyan országokban lehet a fogyatékossággal élőknek, mint a gazdaságilag és politikailag instabil, társadalmilag megosztott, évek óta háborúskodás sújtotta Ukrajna, ahol a folyamatos viszálykodás és a mindennapi létért folytatott küzdelem mellett nincs sem idő, sem energia odafigyelni a hátrányos helyzetű kisebbségek zárt világára – gondolhatnánk, de a valóság sajnos ennél is sötétebb. Az utóbbi hónapban ugyanis nyilvánosságra került két magyarországi speciális gyermekotthonról készült ombudsmani jelentés, amely az ilyen intézetekben élő gyermekek szabadságjogainak vérlázító korlátozására, a fiatalokat gondozó dolgozók súlyos kompetenciahiányára, a környezet érzéketlenségére és a gyermekek kétségbeejtő agressziójára hívja fel a figyelmet.
A kaposvári Zita gyermekotthonban mindennapos a gyerekek közötti erőszak, és terrorizáló társaik elől az áldozatokat úgy próbálják menekíteni, hogy másik nevelői csoportba teszik őket. A vezérek általában a javítóintézetből vagy a fiatalkorúak börtönéből visszatérő fiatalok, akikre követendő példaként tekint a többség. „Ütni kell, hogy elfogadjanak!” – jellemezte az erőviszonyokat és az intézetben uralkodó erkölcsöket az egyik gondozott kamasz, vagyis itt a gyermek csak akkor nem válik áldozattá, ha maga is beáll az agresszorok táborába. A fóti Károlyi István Gyermekközpont Speciális Gyermekotthonában ráadásul nemcsak a gondozott fiatalok, de az őket gondozók is terrorban élnek: a dolgozók pánikgombot szorongatva járnak-kelnek az intézetben, ezzel riasztják kollégáikat, ha valamelyik gyerek megtámadja őket.
Sok minden közrejátszik abban, hogy a dolgozók miért ennyire eszköztelenek. Fóton például több nevelőnek nincs megfelelő kompetenciája a súlyos pszichés, illetve magatartászavarral küzdő gyerekek ellátásához. A nevelők között akad, akinek csak bölcsődei gondozónői végzettsége van, és akad olyan is, aki vagyonőrként gyermekfelügyelő. Pedig ha valaki nem megfelelően bánik a speciális igényű gyerekekkel, csak erősíti az agressziót. Gondot jelent a dolgozók állandó cserélődése is, hiszen így a gyermekeknek esélyük sincs a bizalmi viszony megteremtéséhez. Súlyosbítja a helyzetet a pszichológushiány, a szakellátás elengedhetetlen a gyerekek indulatainak kordában tartásához.
Így a dolgozóknak a gyermekek személyi szabadságának korlátozása marad mint az egyetlen eredményes módszer. Mind Fóton, mind Kaposváron az oda bekerülő kamaszokat elzárják a külvilágtól. A gyerekek hetekig nem hagyhatják el az intézmény falait, nem tarthatják a kapcsolatot sem társaikkal, sem hozzátartozóikkal. Fóton a biztonsági elkülönítőt is többször használták dühöngő gyerekek megfékezésére, az esetek többségében azonban a törvényi előírás ellenére nem látta orvos a szabadságukban súlyosan korlátozott kamaszokat, nyugtató adásáról pedig egy ápolónő döntött.
Mielőtt azonban bárki pálcát törne az intézetek dolgozói felett, kérdezzük meg: valóban csak ők a vétkesek? Hiszen amíg a gyermekotthonokban dolgozó szakemberek átlagosan alig több mint 100 ezer forintot visznek haza, hogyan várhatjuk el a legjobbaktól, hogy tartósan ott maradjanak? Amíg az intézményekben nincs elég pszichológus, és az állam arra sem ad pénzt, hogy az agresszív gyerekekkel foglalkozó dolgozók megfelelő képzéseken vegyenek részt, mit várhatunk azoktól, akiknek ilyen körülmények között kell helytállniuk?
Bár az ombudsmani jelentések nyilvánosságra hozatala óta már hetek teltek el, a gyermekvédelemért felelős Emberi Erőforrások Minisztériuma nem érezte fontosnak, hogy egyetlen szót is szóljon az ügyben. Kérdéseinket – például hogy módosítják-e a gyermekvédelmi törvényt, amely lehetővé teszi, hogy indokolatlanul hosszú ideig korlátozzák a gyermekek személyi szabadságát, vagy hogy felelősségre vonnak-e valakit a jogsértések miatt – hetek óta válasz nélkül hagyják. Segítség hiányában pedig a gyerekeknek nem marad más a túléléshez, csak az erőszak nyelve.
