Je suis Karrada. Ha valaki nem tudná, miről van szó: július harmadikán Bagdadnak ebben a külvárosi negyedében hajtották végre az év eddigi legpusztítóbb terrorakcióját. Az iraki kettős merényletben 342-en haltak meg, jóval többen, mint a tavaly novemberi párizsi, az idén márciusi brüsszeli, és a júliusi nizzai támadásokban együttvéve. Az összehasonlítás fölösleges, hiszen Irak mégiscsak háborús terület! – legyinthetnénk, csakhogy az Iszlám Állam terroristái Bagdadban sem katonákat vettek célba. A főleg síiták lakta környéken egy hűtőkocsiba – talán véletlenül, de nem sokkal később ilyet használtak Nizzában is – rejtett pokolgép robbant fel az egyik forgalmas bevásárlóközpont előtt, rengeteg nő és gyermek életét kioltva.
A kegyetlen merénylet után nem borultak az iraki zászló színeibe a Facebook-profilok, nem küldtek részvéttáviratot a világ vezetői, és nem lepték el a világhálót a „Je suis Charlie-hoz” vagy „Pray for Paris-hoz” hasonló együttérző üzenetek sem. Hasonló módon nem rázta meg a közvéleményt túlságosan az sem, mikor a pakisztáni Lahore-ban egy parkban robbantottak ünneplő családok között 72 emberrel végezve, vagy például amikor Ankarában, Isztambulban rendeztek vérengzést a terroristák, és még nagyon hosszan sorolhatnám. Lerágott csont, de igaz, hogy valamiért a Nyugat nem egyformán kapja fel a fejét a világban lezajló tragédiákra. A közöny nem csupán földrajzi kérdés, hiszen a migránsválság nyomán határainknál a Földközi-tengerbe fulladó ezrek láttán ugyanúgy csak a vállunkat vonogatjuk, mint amikor Nepálban hal meg kilencezer ember egy földrengés miatt. A hírekbe bekerül, szomorúan csóváljuk a fejünket, jobb esetben küldünk némi adományt vagy elmormolunk egy imát, aztán minden megy tovább a maga kerékvágásában. Nincs is ezzel semmi baj, az egész világ szenvedéseit kár is lenne a nyakunka venni, bele is szakadnánk. Az okokat ezért nem is feltétlenül a kőszívű európaiak és amerikaiak érzéketlen fensőbbségtudatában kell keresni. Sokkal valószínűbb, hogy ezekkel a tragédiákkal egyszerűen nem tudunk azonosulni, nem érezzük úgy, hogy ugyanez velünk is megtörténhetne. A világ biztonságosabb felében már elfelejtettük, hogy milyen az életünkért aggódni, legfeljebb az útra lépés előtt kell körbenézni, de már nem fenyegetnek minket a tájfunok, földrengések, vulkánok és háborúk.
Csakhogy most valami megváltozott. A terrorizmus ma már nem azt jelenti, mint néhány évtizeddel, sőt évvel ezelőtt. Egy merénylethez ma már nem kell az al-Kaida. Nincs szükség aprólékosan kigondolt ördögi tervekre, évekig tartó előkészületekre, több millió dolláros kiképzésre, melynek a végén repülőket vezetnek felhőkarcolókba. Elég hozzá néhány gépfegyver és pár fanatikus. Sőt, már lőfegyver sem feltétlenül kell hozzá. Ahogy előbb a németországi vonaton történt merényletben, majd a franciaországi templomot ért támadásban láthattuk, a célnak mindössze egy balta vagy egy kés is megfelel.
A terror szintet lépett, ezért viszont harcolni is nehezebb ellene. Az ellenség már a kapukon belül van, a radikalizálódott fiatalokat pedig nem lehet úgy lebombázni, mint Afganisztánt vagy Irakot. Azt már tapasztalhattuk a roueni pap gyilkosánál is, hogy a nyomkövető lábperecek, a titkosszolgálatok éber tekintete mennyit ér. Bár bizonyára temérdek merényletet meghiúsítottak már, de minden szélsőségest nem figyelhetnek meg, minden fegyvert nem vehetnek el, és végső esetben egyébként is még mindig ott a konyhakés Megölhettük Oszama bin Ladent és legyőzhetjük az Iszlám Államot is, de a szélsőséges iszlámot pusztán erőszakkal nem lehet megfékezni. Hogy Európában hány merénylet lesz még, az csak azon múlik, hogy hány fanatikust fertőz még meg a mennyországba vezető, ártatlanok vérével kikövezett könnyű út ígérete. Márpedig az Európai Unió éppen azon dolgozik, hogy bőven legyen utánpótlás. Ha nem is az idesereglő milliókkal, de majd húsz vagy ötven év múlva az ő utódaik közül néhánnyal, akikről a hatóságok ugyanúgy keseregve állapítják majd meg, hogy beilleszkedni képtelen, második-harmadik generációs bevándorlóként radikalizálódtak.
Persze ettől Európa még mindig a világ legbiztonságosabb és legkényelmesebb helyének számít – a rendszeressé vált ámokfutások, bűnözés és rendőri túlkapások miatt az Egyesült Államokról ez kevésbé mondható el. Ám ne legyenek kétségeink, a terroristák ötleteinek tárháza kimeríthetetlen, és ha a Nyugat csak tétlen szemlélője marad a folyamatoknak, még rengeteg szenvedéssel kell szembenéznie. Irak, Afganisztán, Pakisztán, Törökország, Izrael – mind ékes bizonyítékai annak, hogy a terrort is meg lehet szokni, a merényletekkel is együtt lehet élni. De ugyan ki akar egy olyan Európát, ahol már fel sem kapjuk a fejünket, ha valahol robbantanak?
