Egy pillanatra tegyünk úgy, mintha komolyan vennénk Havas Szófia minapi „ünnepi” gondolatait, amelyeket az 1956-os szabadságharc kitörésének hatvanadik évfordulójára osztott meg az orosz állami televízió nézőivel. Az MSZP-s politikus itt azt fejtegette, hogy a forradalmárok házról házra járva keresték a kommunistákat és a zsidókat, meg hogy az egész eseménysor el sem kezdődhetett volna az amerikai titkosszolgálat, a CIA által kiképzett, volt nácikból álló diverzánsosztagok nélkül, akik a „fasiszta ellenforradalmi puccsot” akarták előmozdítani… Magam elé képzelem a szabadságküzdelem egyik ikonikus alakját, az akkor 15 éves Szeles Erikát, akinek géppisztolyos fotója bejárta a világsajtót, és akit 1956. november 8-án vöröskeresztes ruhában lőttek agyon az oroszok, miközben egy sebesült társán próbált segíteni. Azt a fiatal lányt, aki maga is zsidó származású volt, és akinek édesapja a vészkorszak áldozata lett 1944-ben. Vagy például ott van az Auschwitzot megjárt Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, akit 1958-ban akasztottak föl.
Ha ők még élhetnének, vajon mit mondanának a történelem talán legtisztább, világszerte tisztelt szabadságharcát zsidóellenes pogromnak tituláló Havasnak? Alighanem semmit. Legfeljebb szánakoznának rajta, amiért máig nem volt képes földolgozni, hogy apját, Horn Gézát nem a felkelők ölték meg, miként a családi legendárium tartja (nagybátyja, Horn Gyula is erre hivatkozva csapott föl „pufajkásnak”), hanem – miként azt történészek rekonstruálták – egy szovjet katonai teherautó ütötte el 1956. december 12-én. Más oka nem lehet, hogy CIA-kiképzésről elmélkedik, miközben már az általános iskolások is betéve tudják, hogy az Egyesült Államok hatvan évvel ezelőtt világosan megüzente a szovjet vezetésnek: szabad a pálya a szabadságharc vérbe fojtására, és nemhogy CIA-s kiképzőket nem küldenek ide, de még egy árva pisztolygolyót sem. (Legfeljebb a délibábos Szabad Európa Rádióban buzdítanak kitartásra, hogy még több szerencsétlen fiatal haljon meg reménytelenül.)
Bár Havas Szófiától saját pártja is elhatárolódott, sőt meglebegtették a kizárását, a magyarság évtizedek óta tartó emlékezetpolitikai háborúja ezzel nem ért véget – sőt, néha úgy tűnik, mintha még mindig ott toporognánk 1945-ben vagy 1990-ben. A Havas Szófia-féle megnyilatkozások azért irritálnak olyan sokakat, mert több mint három évtizeden át ezeket a hazugságokat hallgattuk. Ráadásul fölerősítik saját vezetőink időnkénti gyávaságát az emlékezetpolitikában. A második világháború győztes nagyhatalmai, különösen az oroszok és az amerikaiak paranoiásan őrködnek az általuk írt történelem átörökítése, mítoszaik lelkes elfogadása fölött. Ezért kerekedhet botrány abból, ha hazánk egyik városában szobrot állítanának egy elismert tudósnak, Hóman Bálintnak, ezért szólalhat meg az ügyben – nem kis aránytévesztéssel – maga az amerikai elnök. S eközben a Tanácsköztársaság egyik hóhérjának, a nyolc embert meggyilkoltató Lukács Györgynek fővárosi szobra lehet, alapítvány viselheti a nevét.
Így fordulhat elő, hogy a tömeggyilkos kommunista diktatúra belügyminiszterét, Biszku Bélát meg sem legyinti a börtön szele, ágyban, párnák közt végzi. Így lehet, hogy Péter Gábort, Bauer Miklóst és más ÁVH-s gyilkosokat a rendszerváltás után senki sem vonhatott felelősségre, érinthetetlenek voltak. De ebbe a sorba illeszthető Tasnádi László esete is. Az egykori III/II-es operatív tiszt, a kommunista rezsim kémelhárítója nemcsak a Belügyminisztérium rendészeti államtitkára lehet 2016-ban, de most, a forradalom évfordulója előtt még elő is léptették rendőr altábornaggyá. Mit szólna ehhez megboldogult Pongrátz Gergely, a Corvin köz legendás parancsnoka?
Ám Havas Szófia, Biszku Béla vagy Tasnádi László csupán epizodistái az évtizedek óta tartó szellemi kútmérgezésnek. A lényeg mégiscsak az, hogy fölmondjuk a leckét a második világháború győzteseinek történelemkönyvéből. Fogadjuk el, hogy a jó és gonosz apokaliptikus küzdelmében ők voltak a jók. Hogy Adolf Hitler csak úgy idepottyant közénk, és színre lépéséhez semmi köze az első világégést lezáró, a történelem legalávalóbb békediktátumának. Hogy a békeidőben saját népének tízmillióit megsemmisítő Sztálin volt a kisebbik rossz Hitlerrel szemben, ezért kellett az „erkölcsös”, „szabadságszerető” antantnak szövetségre lépnie a valaha volt legnagyobb hóhérral. (Pedig már Hofi is megmondta: Sztálinhoz képest Hitler „ipari tanuló” volt.) Hogy az emberiség ellen elkövetett megbocsáthatatlan bűnök (Hirosima, Nagaszaki, Drezda, Katyn stb.) „járulékos veszteségek”, ha azokat a győztesek követik el. A sor hosszan folytatható. Ha egyszer a „vesztes ország” stigmájától megszabadulunk, talán a történelem valódi összefüggései is jobban kirajzolódnak.
