Emlékezetpolitikai háborúk

Több mint három évtizeden át a Havas-féle hazugságokat hallgattuk.

Bár Havas Szófiától saját pártja is elhatárolódott, sőt meglebegtették a kizárását, a magyarság évtizedek óta tartó emlékezetpolitikai háborúja ezzel nem ért véget – sőt, néha úgy tűnik, mintha még mindig ott toporognánk 1945-ben vagy 1990-ben. A Havas Szófia-féle megnyilatkozások azért irritálnak olyan sokakat, mert több mint három évtizeden át ezeket a hazugságokat hallgattuk. Ráadásul fölerősítik saját vezetőink időnkénti gyávaságát az emlékezetpolitikában. A második világháború győztes nagyhatalmai, különösen az oroszok és az amerikaiak paranoiásan őrködnek az általuk írt történelem átörökítése, mítoszaik lelkes elfogadása fölött. Ezért kerekedhet botrány abból, ha hazánk egyik városában szobrot állítanának egy elismert tudósnak, Hóman Bálintnak, ezért szólalhat meg az ügyben – nem kis aránytévesztéssel – maga az amerikai elnök. S eközben a Tanácsköztársaság egyik hóhérjának, a nyolc embert meggyilkoltató Lukács Györgynek fővárosi szobra lehet, alapítvány viselheti a nevét.

Így fordulhat elő, hogy a tö­meg­gyilkos kommunista diktatúra belügyminiszterét, Biszku Bélát meg sem legyinti a börtön szele, ágyban, párnák közt végzi. Így lehet, hogy Péter Gábort, Bauer Miklóst és más ÁVH-s gyilkosokat a rendszerváltás után senki sem vonhatott felelősségre, érinthetetlenek voltak. De ebbe a sorba illeszthető Tasnádi László esete is. Az egykori III/II-es operatív tiszt, a kommunista rezsim kémelhárítója nemcsak a Belügyminiszté­rium rendészeti államtitkára lehet 2016-ban, de most, a forradalom évfordulója előtt még elő is léptették rendőr altábornaggyá. Mit szólna ehhez megboldogult Pongrátz Gergely, a Corvin köz legendás parancsnoka?

Ám Havas Szófia, Biszku Béla vagy Tasnádi László csupán epizodistái az évtizedek óta tartó szellemi kútmérgezésnek. A lényeg mégiscsak az, hogy fölmondjuk a leckét a második világháború győzteseinek történelemkönyvéből. Fogadjuk el, hogy a jó és gonosz apokaliptikus küzdelmében ők voltak a jók. Hogy Adolf Hitler csak úgy idepottyant közénk, és színre lépéséhez semmi köze az első világégést lezáró, a történelem legalávalóbb békediktátumának. Hogy a békeidőben saját népének tízmillióit megsemmisítő Sztálin volt a kisebbik rossz Hitlerrel szemben, ezért kellett az „erkölcsös”, „szabadságszerető” antantnak szövetségre lépnie a valaha volt legnagyobb hóhérral. (Pedig már Hofi is megmondta: Sztálinhoz képest Hitler „ipari tanuló” volt.) Hogy az emberiség ellen elkövetett megbocsáthatatlan bűnök (Hirosima, Nagaszaki, Drezda, Katyn stb.) „járulékos veszteségek”, ha azokat a győztesek követik el. A sor hosszan folytatható. Ha egyszer a „vesztes ország” stigmájától megszabadulunk, talán a történelem valódi összefüggései is jobban kirajzolódnak.