Emberi méltóság korlátok nélkül – ez a felirat áll azon a pólón, amelyet még Szabó Mátétól, az állampolgári jogok egykori országgyűlési biztosától kaptam évekkel ezelőtt. Ez volt a tételmondata annak az ombudsmani kampánynak, amelyet a köztéri padok „hajléktalanbiztossá” tétele ellen indított. A főváros több kerületében ugyanis elválasztó korlátot, könyöklőt szereltek az ülőalkalmatosságokra, hogy azokat valóban ülésre használják az emberek, ne pedig fotelágynak, alkalmi kuckónak, ahová napokig, olykor hónapokig bekvártélyozzák magukat.
Akkoriban az Erzsébetvárosban laktam, és emlékszem, volt olyan utca, ahol mind a négy-öt padot megszállták a hajléktalanok, az volt az ő „lakásuk”. Ha egy idős ember vásárlásból hazafelé menet esetleg megpihent volna, ülhetett a flaszterra, a járdaszegélyre, vagy nyugodtan össze is eshetett, mert a padokon egész nap telt ház volt. Aztán a kerületben elkezdték fölszerelni ezeket a rafinált korlátokat, és onnantól megint nyugdíjasokat, beszélgető fiatalokat lehetett látni a padokon – ülve. Úgy rémlik, még Hunvald György volt akkoriban a polgármester, s bár a mutyik híre már körüllengte, egyelőre szabadlábon volt. Hogy az ő fejéből pattant-e ki a „padfejlesztés” ötlete, nem tudom, de nem is érdekel; mindenesetre akivel csak beszéltem, helyeselte. Kivéve Szabó Mátét, aki kampányt indított a hajléktalanok emberi méltóságának védelmében.
Már akkor sem értettem, mi köze ennek a történetnek a méltósághoz. Éppen az emberhez méltatlan, ha padokon, kapualjakban kell valakinek aludnia, amikor van más, emberhez méltóbb lehetőség. A hírek már akkor is arról szóltak, hogy folyamatosan vannak szabad helyek a hajléktalanszállókon, krízisotthonokban, melegedőkben, ahová szeretettel várják a szegény sorsúakat. Oda be lehet menni, van meleg étel, fekhely, fedél a fej fölött. Ám ahogy akkoriban, nyolc-tíz éve, úgy ma sem hajlandó bevonulni a hajléktalanok egy szűk csoportja. Nem az éppen aktuális főpolgármestert, Demszkyt vagy Tarlóst kell ezért okolni, nincs ebben semmi pártpolitika. A legkülönfélébb okokból tönkrement életű, szerencsétlen emberek egy része olyan létállapotba kerül, hogy a fölkínált segítség dacára már csak önpusztításra, önsorsrontásra képes.
Az inkább az utcát választók egy része arra hivatkozik, hogy a szállásokon meglopják őket. Ám Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat budapesti vezetője egy minapi sajtótájékoztatón ezt cáfolta. Szavaiból kiderült, nem igaz az a sztereotípia, hogy ezek az intézmények veszélyesek volnának, kilencvenkilenc százalékuk ugyanis biztonságos és tiszta, ráadásul van elegendő szabad hely, senki nem marad azért az utcán, mert nem jut neki ágy, meleg étel. Elmondta, a több ezer fővárosi hajléktalan között alig száz olyan van, aki – elsősorban alkoholproblémája vagy mentális zavara miatt – nem hajlandó együttműködni a szociális munkásokkal, akik egyébként napról napra fáradhatatlanul fölkeresik és kérlelik őket, hogy menjenek be. Van, akit végül sikerül meggyőzni. Ám sajnos megjósolható, hogy idén is lesznek néhányan, akiket az érkező mínuszok sem térítenek jobb belátásra, s így hamarosan maguk is mínuszos hírré válnak, a szokásos címmel: „Megfagyott egy hajléktalan Budapesten ”
Pár napja újra fölbukkant a padkorlát kérdésköre. A felújított józsefvárosi Kiscsibész tér kőpadjaira ugyanis utólag korlátokat szereltek, hogy ne lehessen elterülni rajtuk. A megoldás rondára sikerült, és néhány liberális portál jól ki is akadt rajta. Végül a Főkert vezérigazgatója, Szabó József az Indexnek elárulta, neki sem tetszik a dolog, ezért intézkedik, hogy a korlát eltűnjön. El is tűnt. Viszont a kérdés itt maradt: valóban emberi jog köztéri padon (aluljáróban, kapualjban, bokrok tövében stb.) bevackolnia magát az embernek? Emberi jog elutasítani a segítséget, tábort verni a város közepén? Emberi jog a melegedő helyett a szinte biztos fagyhalált választani?
Szerintem nem. Ha a szélsőséges emberijogizmus képviselői szerint mégis, akkor azt kérem tőlük, mielőbb írjanak petíciókat, hogy mindannyian engedély nélkül építhessünk vályogházakat, bungalókat bárhol. Ha hajléktalan embertársainknak szabad, mindenkinek szabad, ugyebár. Továbbmegyek. Ha bárhol szabad lenne táborozni, koldulni, ahogy az emberijogisták egyes képviselői elvárnák, akkor milyen alapon fizetős a közterületi árusítás, az utcazenélés másoknak? Most akkor hol van a jogegyenlőség? Talán furcsa az összevetés, de ha a hajléktalanoknak nem kötelező a szállóra való bevonulás, akkor a sofőröknek miért az a biztonsági öv használata? Elvégre a sofőr is, a hajléktalan is „csak” a saját életét kockáztatja
Úgy látszik, szabadon meghalni sem mindenkinek van joga.
