A józan észtől független bíróságok

Csak a népmesék feltételezik, hogy a törvény összhangban van az erkölcsi renddel?

Az Országos Bírósági Hivatal elnök asszonya a polgári igazságszolgáltatás európai napja alkalmából (még októberben) olyan kezdeményezésekről beszélt, amelyek arra irányulnak, hogy „az igazságszolgáltatás legyen az ügyfelek számára könnyen elérhető, megismerhető és érthető”. A „kezdeményezés” szó arról árulkodott, hogy az igazságszolgáltatás egyelőre még szerinte is csak nehezen elérhető, megismerhetetlen és érthetetlen. Mintha maga is igazolta volna Bayer Zsolt publicistát, aki júliusban – egy, akkor társadalmi közfelháborodást keltő bírósági döntés után – a Magyar Hírlapban úgy foglalt állást: „Semmi sem indokolja többé, hogy eltűrjük az igazságszolgáltatás tűrhetetlenségeit.” Kollégája, Lovas István aztán ezt kommentálva vetette fel a kérdést, hogy „nem kellene-e a tünet szidalmazása helyett most már végre a bajok gyökereivel is foglalkozni”.

Nagyon is kellene. A tárgyalások hiába nyilvánosak, a bíróságok sokkal szélesebb körű társadalmi ellenőrzésére volna szükség. Arra, hogy a függetlenségükre olyannyira kényes jogalkalmazókat legalább a sajtó nyilvánossága szembesítse a tárgyalóteremben nekik kiszolgáltatott polgárokkal – és nem utolsósorban: a jogalkotókkal.

Mert a bajok gyökere pontosan az, amit a sajtó is szent tehénként kezel, és amihez a bíróság a legmakacsabbul ragaszkodik: a saját „függetlensége”. Más szavakkal: az, hogy a jogalkotók (a politika) és a jogalkalmazók (a tőlük független bíróságok) között szakadék tátong. Nem véletlen, hogy az igazságkereső népmesék is erről szólnak, sőt még a rigó is azt fütyüli, hogy huncut a bíró. Azért huncut, mert nem szolgálja, hanem „szolgáltatja” az igazságot: a saját kénye-kedve szerint. Vele szemben az igazság a népmesékben csak akkor érvényesül, ha „beleszól a politika”, vagyis a jogalkotó: az Igazságos. Az, aki jogérzékét még egy mindenek fölött álló, örök érvényű erkölcsi rendből származtatja, és a saját hatalmát is annak a szolgálatában gyakorolja.

Az ilyen népmesék feltételezik, hogy a törvények összhangban vannak az erkölcsi renddel, és attól csak a jogalkalmazó bíró függetleníti magát. Ez pedig jobbára most is így van. A jogszabályokat manapság is „a politika” (az éppen hatalmon lévő párt által helyzetbe hozott – vagy helyzetben hagyott – köztisztviselők gyülekezete) alkotja, értelmezésük és alkalmazásuk viszont a bíróságokra tartozik. A bíróságok pedig olyannyira függetlennek tekintik magukat a jogalkotók szándékától, hogy nemcsak az igazságot, hanem a jogszabályokat is önkényesen értelmezik – amit ékesen bizonyítanak mindazok a perek, amelyekben a fellebbviteli eljárások egy és ugyanazon tényállás alapján jutnak az elsőfokúval homlokegyenest ellenkező „következtetésre”. És az ítélkezőkre nézve ennek semmiféle következménye nincs.

Magyarország alaptörvényének 28. cikke szerint „a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak”. A polgári perrendtartásról szóló törvény 2. paragrafusának (1) bekezdése szerint is az a bíróság feladata, hogy a feleknek „a perek tisztességes lefolytatásához és észszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse”. A polgári jog alkotói tehát feltételezték, hogy az észszerűség (józan ész, gazdaságosság) és a tisztesség (közjó, erkölcs) fogalmai nem szorulnak további magyarázatra. Ebből következik, hogy a polgári törvénykönyv nem egy vájt fülű kisebbség, hanem a többség számára rendeltetett: az utóbbinak is meg kell értenie, mert csak akkor tarthatja tiszteletben.

Ezzel szemben három évtized leforgása alatt három teljesen különböző tárgyú – de minden politikai felhangtól mentes – polgári perben magam is azt tapasztaltam, hogy az alaptörvény alapfogalmait a bírósági gyakorlat nem ismeri. Alapfokon mindhárom pert elvesztettem, majd végül mindhármat „megnyertem” ugyan, de az egymásnak ellentmondó bíróságok eljárása mindegyik esetben tűrhetetlen – észszerűtlen és tisztességtelen – volt.

Összesen 21 (azaz huszonegy) bíró több mint 15 (azaz tizenöt) éven át küzdött a józan ész és a jogszabályban előírt észszerű idő ellen. Megtettek mindent, hogy minél hosszabb kerülő úton jussanak el ugyanoda, ahonnan elindultak – miközben hivataluk sajtószóvivői nem győztek panaszkodni a bíróságok túlterheltségére, valamint függetlenségük újabb és újabb sérelmeire. Egyfolytában mosdatták a szerecsent, de az csak fekete maradt, pedig még néhány ügyész is besegített. Fütyültek a perrendtartásra, és az erkölcsös cél őket kötelező szolgálata helyett (olykor ügyvédi segédlettel) inkább szakbarbár szokásokat követtek. Tudományuk jobbára szakkifejezésekre szorítkozott, amiket arra használtak, hogy a peres feleket (jogbiztonság helyett) a végsőkig bizonytalanságban tartsák. Ha az utóbbiak valamelyike bátorkodott a sorozatos jogszabálysértések ellen tiltakozni, akkor még meg is büntették, vagy jobb esetben válaszra sem méltatták – legföljebb annyira, hogy forduljon ügyvédhez.

Az általam emiatt fölkeresett 7 (azaz hét) ügyvéd viszont kivétel nélkül óva intett attól, hogy jogszabályokra hivatkozzak, és ezt vagy azzal indokolták, hogy „nem szokás”, vagy azzal, hogy a polgári törvénykönyvet (én, ostoba polgár) úgyis csak félreértem. Hasztalan bizonygattam, hogy a jogszabályok értelmezése inkább nyelv-, semmint jogtudományi kérdés, amelyet vitás esetekben a jogalkotó lenne hivatva eldönteni, ezzel egyiküket sem sikerült meggyőznöm. Végül egy perdöntő jelentőségű miniszteri rendelet esetében az illetékes minisztériumtól állásfoglalást is kértem. Azt a választ kaptam, hogy – ellentétben az első- és másodfokú bíróságok (továbbá valamennyi hozzájuk alkalmazkodó ügyvéd) „szakvéleményével” – a rendelet egyértelműen úgy fogalmaz, ahogy azt én értem – ám ezt a tájékoztatást a bírósági eljárás során nem használhatom fel, mert „a jogszabályok értelmezése a jogalkalmazók feladata”.

A kör tehát bezárult: a „jogalany” kiszolgáltatottsága teljessé vált. A kolozsvári „jogalkalmazót” manapság maga Mátyás király sem vonhatná felelősségre. Jogorvoslatot kizárólag taláros berkekben kereshetne, ahol pedig – mint tapasztaltam – inkább „a talár becsületét”, semmint az igazságot védik. Ami valóban tűrhetetlen.

A szerző nyelvtanár, műfordító

###HIRDETES2###