A beruházásvédelem csapdájában

Meglehetősen nagy hatalom került a választott bíróságok kezébe.

Ami pedig a gyarmatbirodalmak végleges széthullását illeti, ez közel sem vetett véget az anyaországok és az újonnan függetlenné váló területek közötti gazdasági, kulturális és ezernyi más kapcsolatnak. Ehelyett leginkább csak annyit jelentett, hogy ezeket a kapcsolatokat nemzetköziesítették, vagyis a nemzetközi jog keretei közé emelték. Amíg tehát például a Brit Kelet-indiai Társaság évszázadokon át még a gyarmati India területén is a brit jog alatt működött, és a brit hatóságok védelmét élvezte, addig a függetlenedési mozgalmakat követően az itt beruházni szándékozók nemzetközi jogi védelmet igyekeztek kiharcolni maguknak. Ez pedig egyáltalán nem bizonyult nehéz feladatnak, hiszen az 1960-as és 1970-es években hirtelenjében tucatszámra függetlenedő államok valójában egy olyan egyre dagadó piacot alkottak, amely ugyan független lett, de szegény maradt. És amely így kétségbeesett küzdelembe kezdett a nyugati működő tőke megszerzéséért. E két alapvető tényező vezetett el tehát a beruházásvédelmi kapcsolatok kialakulásához, amely lényegében nemzetközi jogi védelmet biztosít a külföldre irányuló tőkeberuházásoknak.

E nemzetközi garanciarendszer felállításának elsődleges célja volt, hogy védelmet nyújtson olyan országokban, ahol az önkényes politikai rendszer, avagy a manipulálható bíróságok veszélyeztetik az üzleti működést. Megideologizálásának kiindulópontja azonban lényegében azonos maradt a gyarmatosításéval, vagyis a mostoha sorsú és elmaradott, közismerten a „fejlődő országok” megsegítése és felzárkózásuk előmozdítása. És mivel ezek az országok azért elmaradottak, mert jogi rendszerük és államszerkezetük nem megbízható, nem elég stabil, nem elég fejlett, vagy csak nem olyan, amilyennek a volt anyaországok látni szeretnék, így külföldről csak nemzetközi jogi garanciarendszer kíséretében érkezhetnek a tőkeberuházások. Ez a garanciarendszer pedig részletes szabályokon keresztül mutatja meg, hogyan kell bánni vállalatokkal, vagyis másként fogalmazva mi is a „jó kormányzás” receptje. A védelem szívét azonban nem igazán a különféle szabályok, hanem sokkal inkább a vitarendezési klauzulája jelenti. Ez pedig nem állami és nem is klasszikus értelemben vett nemzetközi bíróság lett, hanem olyan, nem hivatásos bírókból és még csak nem is hivatalnokokból álló, ad hoc módon szerveződő választott bíróságok, amelyek kezébe adták e szabályok megtartásának érvényesítését. Másként fogalmazva: a beruházó vállalatok magas kártérítés reményében közvetlenül ilyen „VIP-szerű” fórumokhoz fordulhatnak, ha úgy vélik, hogy a működésüknek otthont adó állam megsértette jogaikat. Ezt a választott bírósági modellt pedig az üzleti életből vették át, ahol a vállalatok, ha éppen úgy látják célszerűbbnek vagy hatékonyabbnak, egymás közötti jogvitáikat állami bíróság helyett ilyen választott bíróságok elé utalhatják.

Egészen az 1990-es évekig kellett várni ahhoz, hogy bebizonyosodjon: amit a védelem szívének tekintenek, az valójában nem más, mint egy időzített bomba. Eredeti funkcióját alig töltötte be, mert önkényeskedő hatalmi rendszerrel és korrupt bíróságokkal szemben elvétve nyújtott csak védelmet. Bármily meglepő, de erre valójában nem is volt igazán igény. Az államok többsége ugyanis az 1970-es és 1980-as évekre megtanulta, hogy a beruházókat kártalanítás nélkül nem foszthatja meg beruházott vagyonuktól. Emellett az elmúlt negyedszázad során a választott bíróságok olyan bámulatos jogértelmezésbe, már-már jogfejlesztésbe fogtak, hogy ami korábban félig-meddig tréfának hangzott, mára beigazolódni látszik: az általuk jónak vélt kormányzásnak és az államok általuk megfelelőnek tartott gazdaságszabályozási szerepének receptjét írják elő. Önálló útra léptek, és egyre-másra olyan jelentéseket tulajdonítanak a garanciáknak, amelyekre az azokat megalkotó államok valószínűleg még álmukban sem gondoltak. Megmondják például, milyen levegővédelmi szabályokat nem lehet bevezetni, milyen esetben lehet a veszélyes hulladék szállítását megtiltani, vagy előírják, hogyan lehet szabályos a bányászati kitermelés engedélyezése. A helyzet tragikomikumát pedig az teszi teljessé, hogy a választott bíróságok ezt a receptet egyre gyakrabban dörgölik a fejlett világhoz tartozó országok orra alá. Mintha az idők során a fejlett országok közpolitikai rendszere is elmaradottá vált volna.

Kanadáról azért talán senki sem gondolja komolyan, hogy bírósági eljárásai manipulálhatók lennének, vagy politikai rendszere korrupcióban úszna. Mégis – jórészt amerikai beruházók kezdeményezésére – eddig 37 alkalommal állt a választott bíróságok előtt, megközelítőleg 150 millió dollár kártérítésre kötelezték, és jelenleg is mintegy kétmilliárd dollár összegű kártérítési követelés függ Damoklesz kardjaként a feje felett. Németország sem az észszerűtlen gazdaságpolitikai intézkedéseiről ismert, nemrégiben mégis falhoz állították a széntüzelésű hőerőművek vízhasználatának szabályozásáért. És persze ma már az Egyesült Államok sem kivétel. Még akkor sem, ha fél évszázaddal ezelőtt éppen ő álmodta meg ezeket a kereteket. Nincs mit csodálkozni tehát azon, ha vonzóan cseng Donald Trump amerikai elnök azon kampányígérete, amely a nemzetközi gazdasági kapcsolatok e területének mihamarabbi újragondolását sürgeti.

A probléma gyökerét valójában az jelenti, hogy a nyugati államok nagy mohóságuk és hegemóniatörekvéseik közepette olyan szellemet engedtek ki a palackból, amelyet most maguk is alig tudnak visszatuszkolni. Ezt pedig azzal tették, hogy a beruházásokat védő szabályok érvényesítését egy üzleti életből kölcsönzött mechanizmusra bízták. Itt azonban nem két privát fél viszonyáról, nem is üzletről, illetve nem, vagy nem csak üzleti kapcsolatról van szó. Itt sokkal inkább közpolitikai szabályozás, azaz az állam és a területén működő vállalatok kapcsolatának megítélése a tét. Vagyis az államok a szuverenitásukból fakadó szabályozások igen nagy szeletének kontrollját engedték át olyan választott bíróságoknak, amelyeket egyébként nem ennek a megítélésére terveztek. S bár igaz, hogy ezek a választott bíróságok állami szabályokat közvetlenül nem változtathatnak meg, ám a vitákban jelen lévő hatalmas kártérítési összegek közvetve mégis képessé teszik őket erre. Ha valami, akkor ez bizony súlyosan korlátozza egy ország közpolitikai döntéshozatalát és egy közösség demokratikus választási lehetőségeit. Szinte észrevétlenül, de alapvetően szabja újra a közhatalom gyakorlásának kereteit, vagyis egy ország kormányzását.

Való igaz, hogy a tavalyi esztendő során elfogadott CETA sok tompítást tartalmaz, mint például átláthatóbb eljárást vagy egy felülvizsgálati fórum bevezetését. Ugyanakkor a kiinduló problémát nem orvosolja. A beruházóknak továbbra is egyoldalú jogot biztosít ahhoz, hogy korlátlan kártérítésért forduljanak egy alapvetően választott bírói karakterű fórumhoz. Vagyis egy olyan mechanizmust konzervál, amelyben az államok csak védekezhetnek és csak veszíthetnek.