A II. világháborús kitörés emlékezete

Nem segíti a nemzeti trauma feldolgozását, ha átengedjük a szélsőségeseknek.

Emlékezni a nemzetet ért nagy traumákra nemcsak jogunk, de kötelességünk is, hogy a jelenben tiszta legyen a tudatunk, és értsük, milyen múltbeli események okozzák a mostani esetleges nehézségeket, hátrányokat. A második világégés során a német fegyveres (Waffen) SS-alakulatok népirtásokban vettek részt, parancsra vagy parancs nélkül, és ezáltal a hagyományos német véderő, a Wehrmacht is besározódott. Ahogy a neves történész, John Keegan írta Az első világháború című könyvében: „A németeknek, akik nem gyászolhatják meg tisztességesen négymillió második világháborús halottjukat, mert a náci állam rémtettei az ismert módon kompromittálták a Wehrmachtot, materiálisan, ha morálisan nem is, ugyanilyen nehézséget okoz az elsőben elesettekért érzett gyász alkalomhoz illően jelképes kifejezése.” Ez a fajta emlékhiány azt is jelenti, hogy a mindenkori generációk emlékezetéből kimarad egy fontos láncszem, mert az elhallgatás vagy a tiltás meggátolja a múlttal való megfelelő szembenézést. Márpedig az egészséges öntudathoz vállalni kell az elődök tetteit, és azok áldozatát, még akkor is, ha az nehézségekkel, bűnökkel terhelt, hogy tanulni lehessen a hibákból. Különben félszeg módon, bűntudattal fogunk élni, holott hetven évvel az események után ez már nem lehet természetes.

A második világháborúban részt vett Magyar Királyi Honvédség szereplése, a róla való megemlékezés ma már jóval elfogadottabb, mint volt akár negyedszázaddal ezelőtt. De ma is neuralgikus pontnak számít, és nagy vitákat eredményez a Budán bekerített német–magyar erők kitörési kísérlete, amelynek következtében a mintegy 32 ezer harcképes katonából, csendőrből, nyilas pártszolgálatosból és körülbelül 15 ezer polgári lakosból nagyjából 750 fő érte el a német vonalakat. Ungváry Krisztián szerint néhány napon belül mintegy 20 ezren estek el, másik 22 ezer fő fogságba került. A kitörést felkészülten várták a szovjetek, ezért az elképzelhetetlenül durva jelenetek között ment végbe: egy borzalmas halálmenetről van szó, amelynek már első óráiban ezrek veszítették életüket, köztük rengeteg polgári személy – volt olyan fiatal nő, aki babakocsit tolva lelte halálát. Buda több pontján valóságos hullahegyek keletkeztek, ahogy az összetorlódott tömegre lecsapott a gépfegyverek és ágyúk tüze. Az Ostrom utcát szőnyegszerűen terítették be a halottak és a haldoklók. Az erről az egyetlen éjszaka alatt lejátszódó rendkívüli véráldozatról való megemlékezést egyértelműen a várba szorult SS- és nyilas pártszolgálatosok személye nehezíti meg – érthető okokból. Budát a németek részéről többnyire SS-alakulatok védték, és a szovjet fogságba esett SS-katonákat általában azonnal kivégezték.

Akárhogy húzódozunk, Budapest és a budai Vár világháborús ostroma velünk, magyarokkal, a mi elődeinkkel történt. Egyre inkább nyilvánosságot kap az, amit sokan tudtak tapasztalatból vagy hallomásból, hogy a Vörös Hadsereg nem úriemberek gyülekezete volt. Ma sem tudható pontosan, hány százezer magyar nő meggyalázása írható a szovjet hadsereg számlájára: a legújabb kutatás (Pető Andrea történész több írásában is foglalkozik a témával) 50 és 200 ezer közti áldozatot valószínűsít. Más, korábbi források viszont 470 ezres számot említenek, és figyelembe véve a vörös katonák könyörtelen fellépését, inkább ez a nagyságrend tűnik reálisnak. A harcok makacsságához ez a nem elhanyagolható körülmény messzemenően hozzájárult a honvédség részéről, mivel ők arra készültek hosszú éveken át, hogy megalkuvás nélkül védjék az ország területét, ezért kapták a számtalan kivételezést, a megkülönböztetett társadalmi figyelmet, és végül erre esküdtek föl. Vajon mi mást tehettek volna?

Pusztán az a tény, hogy egyetlen éjszaka alatt hány katona és civil veszett oda egymáson és hullákon keresztülgázolva, önmagában indokolná a megemlékezést, mert egy ilyen mérvű tragédiát, amely Európa egyik fővárosában történt, nem lehet a feledés homályában hagyni. Kétségtelen, hogy a Várhegyet bátran, ötletesen védték a német–magyar csapatok, de amikor 1945. február 11-én felkészültek a kirohanásra, hogy nekilóduljanak a vágóhídnak, az már nem a hősiességről szólt, hanem a félelemtől vezérelt tömeg ösztönös cselekvéséről. A feltorlódott emberek inkább a testükkel törtek utat, mintsem hogy fogságba essenek. Az, hogy az ostromlottakban fel sem merült a megadás gondolata, és hogy ilyen pánikhelyzet alakulhatott ki, nagyrészt a Vörös Hadsereg magatartásának volt köszönhető. Akik látták, mit műveltek a szovjetek az elfoglalt területeken, azoknak egyértelmű volt a választás, és ehhez nem kellett semmilyen ideológia.

Az utóbbi években több, elsősorban katonai hagyományőrző szervezet indított kitörési emléktúrákat, amelyeken sok ezren vettek részt – egyáltalán nem csak szkinhedek, sőt bizton állíthatjuk, többségükben „civilek”. Természetesen egy történelmi eseménybe mindenki azt lát bele, amit akar, de a nagy traumák és győzelmek a szélesebb közönség képzeletét is megragadják, ezért a megemlékezés egyfajta lelki kényszer. Idén februárban is több túra indult a budai Várból a pilisi hegyek felé, és az egyik ilyen csoportban állítólag nemzetiszocialista jelképeket is lobogtattak, ami miatt a Gyurcsány Ferenc-féle botránypárt, a Demokratikus Koalíció feljelentést tett, mondván, „600 neonáci” vonult föl Budán. Valószínűleg az egész országban nehéz lenne 600 elkötelezett neonácit összegyűjteni, akik nyíltan vállalnák a hitlerizmust, nemhogy egy fizikailag is megterhelő, éjszakai emléktúra végigjárását. Mindenesetre úgy tűnik, két eltérő szemléletű, törpe csoport provokációja gátolja a méltó megemlékezést.

Az emberek emlékezésigénye azonban erősebb bármilyen párt- vagy ideológiai alapú gáncsoskodásnál. Márpedig ha ilyen erős ez az igény egy adott történelmi esemény kapcsán, akkor azt valahogy mederbe kellene terelni azoknak, akik nem feltétlenül akarnak „600 neonácival” együtt túrázni. Miért ne lehetne botránytól mentesen is megemlékezni egy tragédiáról, amely ma sem hagyja nyugodni az utódokat? Hiszen az SS- és nyilas pártszolgálatosok mellett ott volt még a civileken kívül húszezernyi magyar királyi honvéd, aki nem akarta szégyenszemre megadni magát, hogy Sztálin rabszolgája legyen, ezért inkább vállalta a kockázatos rohamot.

Anélkül is tudnunk kell emlékezni az odaveszett magyarokra, hogy közben horogkeresztes zászlót lobogtassanak a fejünk fölött, mert a magyar honvédek nem egy ideológiáért, és főleg nem Hitlerért vagy a nyilaskeresztes pártért adták az életüket, hanem a hazájukért. Nem is beszélve arról, hogy a fosztogató, erőszakos Vörös Hadseregnek a hősiességét dicsőítő emlékoszlop ma is ott áll Budapest szívében, mint egy torz, a múltból itt maradt mementó. De ne legyünk igazságtalanok: az 1943 elején meginduló szovjet hadsereg katonái közül számolatlanul voltak, akik a harcokban kétségtelenül önfeláldozó módon vettek részt és haltak meg. Az ellentmondás mégis feltűnő, hiszen ma Magyarországon az akkori ellenségnek emlékoszlopa lehet a fővárosban, míg a saját katonáink és a civilek emlékét elevenné tevő hagyományt „neonáci botrányként” könyveljük el.