A II. világháborús kitörés emlékezete

Nem segíti a nemzeti trauma feldolgozását, ha átengedjük a szélsőségeseknek.

Akárhogy húzódozunk, Budapest és a budai Vár világháborús ostroma velünk, magyarokkal, a mi elődeinkkel történt. Egyre inkább nyilvánosságot kap az, amit sokan tudtak tapasztalatból vagy hallomásból, hogy a Vörös Hadsereg nem úriemberek gyülekezete volt. Ma sem tudható pontosan, hány százezer magyar nő meggyalázása írható a szovjet hadsereg számlájára: a legújabb kutatás (Pető Andrea történész több írásában is foglalkozik a témával) 50 és 200 ezer közti áldozatot valószínűsít. Más, korábbi források viszont 470 ezres számot említenek, és figyelembe véve a vörös katonák könyörtelen fellépését, inkább ez a nagyságrend tűnik reálisnak. A harcok makacsságához ez a nem elhanyagolható körülmény messzemenően hozzájárult a honvédség részéről, mivel ők arra készültek hosszú éveken át, hogy megalkuvás nélkül védjék az ország területét, ezért kapták a számtalan kivételezést, a megkülönböztetett társadalmi figyelmet, és végül erre esküdtek föl. Vajon mi mást tehettek volna?

Pusztán az a tény, hogy egyetlen éjszaka alatt hány katona és civil veszett oda egymáson és hullákon keresztülgázolva, önmagában indokolná a megemlékezést, mert egy ilyen mérvű tragédiát, amely Európa egyik fővárosában történt, nem lehet a feledés homályában hagyni. Kétségtelen, hogy a Várhegyet bátran, ötletesen védték a német–magyar csapatok, de amikor 1945. február 11-én felkészültek a kirohanásra, hogy nekilóduljanak a vágóhídnak, az már nem a hősiességről szólt, hanem a félelemtől vezérelt tömeg ösztönös cselekvéséről. A feltorlódott emberek inkább a testükkel törtek utat, mintsem hogy fogságba essenek. Az, hogy az ostromlottakban fel sem merült a megadás gondolata, és hogy ilyen pánikhelyzet alakulhatott ki, nagyrészt a Vörös Hadsereg magatartásának volt köszönhető. Akik látták, mit műveltek a szovjetek az elfoglalt területeken, azoknak egyértelmű volt a választás, és ehhez nem kellett semmilyen ideológia.

Az utóbbi években több, elsősorban katonai hagyományőrző szervezet indított kitörési emléktúrákat, amelyeken sok ezren vettek részt – egyáltalán nem csak szkinhedek, sőt bizton állíthatjuk, többségükben „civilek”. Természetesen egy történelmi eseménybe mindenki azt lát bele, amit akar, de a nagy traumák és győzelmek a szélesebb közönség képzeletét is megragadják, ezért a megemlékezés egyfajta lelki kényszer. Idén februárban is több túra indult a budai Várból a pilisi hegyek felé, és az egyik ilyen csoportban állítólag nemzetiszocialista jelképeket is lobogtattak, ami miatt a Gyurcsány Ferenc-féle botránypárt, a Demokratikus Koalíció feljelentést tett, mondván, „600 neonáci” vonult föl Budán. Valószínűleg az egész országban nehéz lenne 600 elkötelezett neonácit összegyűjteni, akik nyíltan vállalnák a hitlerizmust, nemhogy egy fizikailag is megterhelő, éjszakai emléktúra végigjárását. Mindenesetre úgy tűnik, két eltérő szemléletű, törpe csoport provokációja gátolja a méltó megemlékezést.

Az emberek emlékezésigénye azonban erősebb bármilyen párt- vagy ideológiai alapú gáncsoskodásnál. Márpedig ha ilyen erős ez az igény egy adott történelmi esemény kapcsán, akkor azt valahogy mederbe kellene terelni azoknak, akik nem feltétlenül akarnak „600 neonácival” együtt túrázni. Miért ne lehetne botránytól mentesen is megemlékezni egy tragédiáról, amely ma sem hagyja nyugodni az utódokat? Hiszen az SS- és nyilas pártszolgálatosok mellett ott volt még a civileken kívül húszezernyi magyar királyi honvéd, aki nem akarta szégyenszemre megadni magát, hogy Sztálin rabszolgája legyen, ezért inkább vállalta a kockázatos rohamot.

Anélkül is tudnunk kell emlékezni az odaveszett magyarokra, hogy közben horogkeresztes zászlót lobogtassanak a fejünk fölött, mert a magyar honvédek nem egy ideológiáért, és főleg nem Hitlerért vagy a nyilaskeresztes pártért adták az életüket, hanem a hazájukért. Nem is beszélve arról, hogy a fosztogató, erőszakos Vörös Hadseregnek a hősiességét dicsőítő emlékoszlop ma is ott áll Budapest szívében, mint egy torz, a múltból itt maradt mementó. De ne legyünk igazságtalanok: az 1943 elején meginduló szovjet hadsereg katonái közül számolatlanul voltak, akik a harcokban kétségtelenül önfeláldozó módon vettek részt és haltak meg. Az ellentmondás mégis feltűnő, hiszen ma Magyarországon az akkori ellenségnek emlékoszlopa lehet a fővárosban, míg a saját katonáink és a civilek emlékét elevenné tevő hagyományt „neonáci botrányként” könyveljük el.