Ha viszont hazai körökben ismerték az ausztrál esetet, akkor egyértelmű rosszindulatról, profithajhászásról van szó. Ez esetben nem hivatkozhattak volna arra, hogy semmi jel nem mutatott a törlesztőrészletek elfutására. A kockázatfeltáró nyilatkozatban bátran bemutathatták volna a Westpac-ügyet, s nem bagatellizálták volna a veszélyeket a szerződéskötéskor. Persze ez esetben aligha akadt volna épeszű hiteligénylő, aki kérte volna a devizahitelt.
Mindezek ismeretében az a kérdés is feltehető, hogy ha már a bankok tudatlanságból vagy profitéhségből gátlástalanul tukmálták az ügyfelekre a devizahiteleket, akkor a jegybank, a felügyelet vagy a kormány tehetett-e volna valamit a tömeges és felelőtlen eladósodás megakadályozására. Nem is beszélve arról, hogy a svájci jegybank is fölhívta a magyar pénzügyi hatóságok figyelmét a devizahitelezés veszélyeire.
Az első Orbán-kormány, illetve az utána következő baloldali kormányok felelőtlensége még csak-csak magyarázható azzal, hogy egyikben sem hemzsegtek a pénzügyi szakértők, hiszen elsősorban a politikai megbízhatóság alapján választották ki a vezetőket. Ha pedig véletlenül egy hozzáértő került pozícióba, az gyorsan elmenekült, amikor elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna politikai okokból. Annak felelősségét persze nem tudja elhárítani a 2002-ben hatalomra került balliberális kabinet, hogy 2003 végén csaknem duplájára emelték az államilag támogatott lakáshitelek kamatterheit, s ezzel versenytárs nélkül maradtak az akkor még nem túl népszerű devizahitelek. Az összeesküvés-elméletek hívei szerint Medgyessyék szándékosan hajtották a devizahiteleket kínáló bankok karjaiba a gyanútlan polgárokat.
