Szomorú évfordulóhoz érkezett a világ: 2011 márciusában ezekben a napokban robbant ki a szíriai háború, miután Dara városában a tüntetők összecsaptak a rendőrökkel. A szíriai konfliktus így most már bizonyosan hosszabb ideig tart, mint a II. világháború, amihez egyre többen hasonlítják ezt a különösen brutális összetűzést. Nem túlzás ez, hiszen a helyi és a regionális szereplőkön túl napjainkra – közvetve vagy közvetlenül – az összes nagyhatalom beletenyerelt. Sőt, más országok is kaptak belőle ízelítőt, elég csak a migrációs válságra gondolnunk, amely hazánkat is érintette, vagy akár a térségből kiszivárgó, Európában aktivizálódó terroristákat is említhetjük. Mégis, ez a háború már alig lépi át a mai ember ingerküszöbét. Csak a legutóbbi példa: a hétvégén legalább 46 ember halt meg a szíriai fővárosban, miután összehangolt robbantásos támadást hajtottak végre a terroristák az iraki síita zarándokok ellen. A tragédia különösebb médiafigyelmet sem kapott. A „Je suis Damascus” feliratú profilképek is elmaradtak.
Az ember mindig elveszik a nagy számok világában. Szíriában félmillió ember halt meg, s ez a szám is kellően magas ahhoz, hogy értelmezhetetlen legyen a hétköznapi hírolvasójának. Ennél sokkal jobban érthető egy sebesült kisgyerek fényképe, így nem is tarthatjuk véletlennek, hogy ebben a konfliktusban minden eddiginél erősebben felértékelődött az aktivista-médiamunkások szerepe, akik mindig készen állnak fényképezőgépükkel, hogy a leghatásosabb pillanatokat elkapják, majd a világ elé tárják. Ebben a háborúban már nem az információhiány a probléma, hanem az információk bősége, amelyeknek a hitelessége az eddigi tapasztalatok alapján sok esetben erős kívánnivalót hagy maga után.
A számok már kevésbé hazudnak. Ugyan a nyugati sajtóban előszeretettel sugallják azt a képet, hogy a szíriai kormányerők válogatás nélkül gyilkolják a civileket, vitathatatlan tény, hogy a kormány napjainkra legalább 150 ezer katonát és rendőrt veszített. Egyszerűbben: a szíriai fegyveres erőkből majdnem minden második ember meghalt. A katonák vagy a rendőrök halála felett könnyen elsiklik az olvasó. Csak kevesen gondolnak bele, hogy ha szíriai polgárok lennének, akár a fiuk is kaphatta volna azt a behívóparancsot. 100 és 150 ezer közé teszik azoknak a lázadó fegyvereseknek a számát, akik elestek a harcokban. Valaha a legtöbben a Szabad Szíriai Hadsereg sorait gyarapították, azonban ez az ernyőszervezet napjainkra teljesen eljelentéktelenedett, így a lázadók soraiban már nagyrészt iszlamisták harcolnak.
Ma még alig akad olyan nyugati politikus, aki beismerné: hiba volt őket támogatni, egyedül azt érték így el, hogy egy teljesen reménytelen, bukásra ítélt harchoz adtak muníciót. Kevés szó esik a kurd áldozatokról is. Nem oly régen még egy emberként szorított a világ Kobani hősi védőinek, akik az Iszlám Állam hatalmas túlerejével szemben felvették a harcot. Napjainkban már csak akkor említik őket, amikor a terrorkalifátus fellegvára, Rakka elleni harcról van szó. Pedig Manbidzs felszabadítóit nem csak a terroristák gyilkolják: most a török hadsereg, illetve az általuk támogatott lázadók céltáblái lettek a Kurd Népvédelmi Egységek Aleppó tartományban. A szíriai háborúban a kurd halálos áldozatok száma már elérte a 4000-et, ebből közel félezren a törökök és szövetségeseik fegyvereitől estek el – pedig ők elvileg az Egyesült Államok szövetségesei lennének. Végül, de nem utolsósorban nem mehetünk el a civil áldozatok mellett sem: számuk ma már eléri a százezret. Amikor a sajtó az alavitákról ír, sosem felejti el megemlíteni, hogy Bassár el-Aszad elnök is ehhez a vallási kisebbséghez tartozik. Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy ez az a csoport, amelyből minden harmadik fiatal férfit megöltek az egyre inkább szektariánus háborúban.
Hasonló a helyzet a menekültekkel is: amikor Angela Merkel kancellár meghívta országába a Szíriát már évek óta hátrahagyó, többnyire törökországi táborokban élő menekülteket, mindenki csak a négymillió földönfutót emlegette. Arról már kevesebben beszéltek, hogy Szíria határain belül ekkor már 7,5 millió menekült volt, ők azok, akik mégsem vágtak útnak, hogy külföldön leljenek menedékre. Ebből következően ma a szíriai a világ legnagyobb közössége, amely a saját országának határai közt kényszerült menekültsorba. És ezek a milliók a világ legveszélyesebb országában élnek.
Hosszasan sorolhatnánk még a szíriai háborúnak azokat az áldozatait, akikről ma már nem beszélnek. Pedig ebben az esetben nem a sebek felhasításáról volna szó, hanem nagyon is élő problémákról. S ha majd egyszer megszólal a harang ezekért az áldozatokért is, bizonyosan közelebb kerülünk annak a konfliktusnak a megértéséhez, amely igazán véressé tette a XXI. századot.
