Az Európai Unióról – illúziók nélkül

Kétsebességes változat? A visegrádiaknak egy hatodik opciót kellene kidolgozniuk.

A legsúlyosabb tévhitek az EU által átutalt költségvetési támogatások körül alakultak ki. Legtöbben azt hiszik, hogy az unió részéről ez emberbaráti gesztus, szívesség. Sőt, gyakran gondolják úgy, hogy ezért hálával tartozunk. (Példa: minket megsegítenek, de mi meg hálátlanul nem akarjuk befogadni a migránsokat.) Ám az nem jótékonysági intézmény. Ahogy a miniszterelnök egyszer frappánsan megfogalmazta: Nekünk ez jár! Azért, mert kevésbé fejlett országokként megnyitottuk a piacainkat a fejlett tagállamok vállalatai előtt. És aki még mindig abban az illúzióban él, hogy minket megsegítenek, az gondolkozzon el a következőkön. Vajon miért kövezhetjük ki településeink köztereit súlyos eurómilliókból, miért építhetünk feleslegesen kórházakat EU-támogatással, amikor már az ellenzék által is elismerten ez válik az orvoshiány egyik fő okává? És miért építhetünk tömegével iskolákat EU-pénzekből olyan kis falvakban is, ahol a csökkenő gyerekszám miatt a meglévők is feleslegessé válnak (dínóparkokról és hasonlókról nem is beszélve), miközben például a Malévet még saját költségvetési pénzünkből sem hagyták megmenteni? A támogatások felhasználásának szabályai úgy vannak megalkotva, hogy általuk ne teremtődjön konkurencia a nyugati vállalatoknak. A nyugati cégek ezáltal nem piacot vesztenek, ellenkezőleg, piacot nyernek. Az EU ugyanis nem gyorsítósáv a kevésbé fejlettek számára.

És most már a lényegnél tartunk: milyen Európát is akarjunk? Az Európai Egyesült Államok nem a mi játszóterünk lenne. Súlyos tévedés azt hinni, hogy adó- és bérszínvonalunkat tetszés szerint a nyugatihoz igazíthatnánk, akár egy ilyen konstrukció keretében, akár attól függetlenül. Ha ezt tennénk, vagy pedig ezt EU-s törvény kényszerítené ki, a hazai tőkével működő vállalatok sorban csődbe jutnának, a magyar munkások munkaerejének úgynevezett határhaszna pedig erősen csökkenne, ha ugyan nem a zéróhoz közelítene, és jelentős részük elvesztené a munkáját, ugyanis nyugati bérszínvonal mellett nem lenne irántuk kereslet. (Kivéve azokat, akik a külföldi tulajdonú vállalatoknál a nyugatival azonos minőségű munkát képesek végezni.) Egy Európai Egyesült Államokban a kevésbé fejlett országokra tömeges csődök és magas munkanélküliség várna. Gondoljunk csak bele, milyen félelmeket keltett a minimálbér legutóbbi csekély emelése is (a következmények még nem látszanak világosan). Azt képzelni pedig, hogy egy Európai Egyesült Államok úgy működne, hogy a kevésbé fejlett országok akkora költségvetési támogatásokat kapnának, hogy pótolnák a fenti veszteségeket, több mint naivitás. Egyébként Görögország elhúzódó válsága pontosan a fent mondottakat szemlélteti: a viszonylag magas bérek és szociális juttatások – az euró bevezetésével együtt – csődbe juttatják a termelékenység és a gazdasági fejlettség alacsonyabb fokán álló országokat.

Viszont az integráció kétsebességessé válását nem akadályozhatjuk meg. Az EU alapszerződései – bizonyos feltételekkel – ma is lehetővé teszik az úgynevezett fokozott együttműködést, ha legalább nyolc ország akar szorosabb integrációt vagy előrelépést egy adott területen. A hasonló fejlettségi szinten álló gazdagabb országok ezt megtehetik – eddig nyilvánvalóan politikai okok miatt nem történt meg. Valójában nem tartom rossznak az egységes piacra és az annak működéséhez szükséges „négy szabadságra” alapozó koncepciót azon országok számára, amelyek nem akarják, hogy nemzeti szuverenitásuk tovább csorbuljon. A britek azonban az egységes piac mellé csak három „szabadságot” akarnak, a munkaerő szabad áramlását nem – ez nekik probléma, de nekünk szerintem megfontolandó variáns.

Miközben a lengyel és a magyar kormányfő is tiltakozik a kétsebességes Európa ideája ellen, én úgy látom, hogy a visegrádiaknak inkább egy hatodik opciót kellene kidolgozniuk. Ennek lényege, hogy az európai átlagos fejlettségi szinttől elmaradó országoknak tegyék lehetővé iparuk és exportjuk támogatását; ideiglenes jelleggel, amíg a felzárkózás tart, és az elmaradás mértékétől függően. A modern világgazdaság történetében szinte minden sikeres felzárkózás a belső piac védelmén, a hazai ipar és az export masszív támogatásán, valamint a nemzeti valuta tartós leértékelésén alapult. Japán, majd Dél-Korea és a délkelet-ázsiai kistigrisek, később Kína példa erre. (Európában kivétel Finnország és Írország, de ők jellemzően nem a déli vagy keleti periféria országai.)

Azt a változatot, amivel rosszindulatú liberálisok és szocialisták gyakran vádolják a kormányt, nevezetesen, hogy ki akar lépni az EU-ból, és amit nem kevesen vallanak elvakult és tudatlan „magyarkodók”, én zéróvariánsnak nevezném; nem a forgatókönyvek bevett nyelvén, mert ott a zéróváltozat a kiinduló helyzet, hanem tényleges értékére utalva. Korábban már írtam erről, hogy a valutakonvertibilitás a XXI. század szabadsága. Magyarok tíz-, sőt százezrei keresnek külföldön boldogulást, egyetemisták ezrei tanulnak külföldi intézményekben, bármilyen nyugati termékhez hozzájuthatunk, bármilyen szolgáltatást korlátlanul megrendelhetünk. Ha kilépnénk az EU-ból, minderről le kellene mondani. A forint konvertibilitását nyugati exportunk biztosítja, és a mezőgazdasági termékeink mellett – bármennyire is kedvezőtlen ez – az a nyugati működő tőke, amelynek bedolgozó „bérrabszolgái” vagyunk. Ebben a hazai tulajdonú iparnak nem sok szerepe van. (Ami természetesen nem azt jelenti, hogy csak a bedolgozói rendszer mellett teremtődik meg a konvertibilitás; a magasabb fokú ipari együttműködés nagyobb előnyökkel járna.) A visegrádi együttműködés semmilyen értelemben nem pótolhatja a nyugati gazdasági kapcsolatokat, viszont politikai súlyt adhatna annak a törekvésnek, melyet hatodik változatnak neveztem.

A vita hozzászólói