Bukott szabadságharc, győztes forradalom

Magyarország 1848–49-ben képes volt elérni legfontosabb célját, a polgári átalakulást.

1848 mást jelentett a magyar elitnek és a jobbágyságnak. Utóbbi számára a jobbágyfelszabadítást, az úrbéri terhek alóli mentesülést jelentette. Nem csoda, hogy a magyar parasztok készek voltak harcolni a magyar kormányért. Természetesen a paraszti lakosság magatartása mögött nem szabad politikai tudatosságot vagy valamilyen elvont hazafias érzést keresni. 1848 egyik legnagyobb vívmánya és különlegessége az volt, hogy a parasztság tisztában volt vele: nem a király, hanem az országgyűlés törölte el az úrbéri terheket, és tette a volt jobbágyokat az általuk addig csupán bérelt jobbágytelek tulajdonosaivá. Bár a paraszti lakosságnak voltak jogos sérelmei (az 1848 szeptemberéig a földesurak által megkövetelt szőlődézsma, az irtásföldek, valamint a közös használatú legelők, rétek tulajdonjoga miatti perpatvarok), és helyenként mozgolódások, kisebb lázadások is kitörtek az Alföldön, a forradalom mégsem alakult át polgárháborúvá, ellentétben 1848 több forradalmával vagy a francia forradalommal.

Mindmáig nem kellően értékelt sikernek tekinthető, hogy Magyarországon nem volt paraszti bázisú ellenforradalmi felkelés, amely az egyház és a király nevét tűzte volna zászlajára, szemben az 1793-as Franciaországgal, az 1799-es Dél-Itáliával vagy éppen az 1848-as Ausztriával. Ennek egyik oka az lehetett, hogy az 1848-ban kormányra került magyar reformellenzék nem tiporta lábbal a korábbi kulturális hagyományokat. Kossuth és társai nem erőltettek a társadalomra olyan eszméket, amelyek élesen szemben álltak a magyar parasztság korábbi tradícióival. Erdélyi román, felvidéki szlovák és délvidéki szerb parasztok ideig-óráig odaálltak ugyan papi és értelmiségi vezetőikkel, például a legendás Avram Iancuval a Habsburg-dinasztia mellé – részben szociális, részben nemzetiségi sérelmek miatt –, de a magyar parasztságot (és a nemzetiségi parasztság többségét) nem sikerült mozgósítani a mesebeli „jó király” hívószavával a lázadó „gonosz urak” ellen. A református hagyományú területeken eleve hiányzott a lélektani alapja a római katolikus Habsburgok kultuszának, és a kormány az 1848. őszi intézkedésekkel (a gyűlölt szőlődézsma eltörlése) leszerelte a paraszti elégedetlenséget.

Ha végigtekintünk 1848 Európáján, alig találunk országot, amely érintetlen maradt volna a forradalmi hullámtól. Ám se szeri, se száma a félbemaradt forradalmaknak. 1848 júliusában például az Ifjú Írország által kirobbantott felkelést előbb leverték, mint hogy forradalommá növekedhetett volna. Franciaországban a monarchia bukása után a forradalom átalakult a polgárság és a proletariátus polgárháborújává, és Cavaignac tábornok többezres áldozatok árán, négynapos kegyetlen harcban verte le a június 23-i, párizsi munkásfelkelést. A német területeken is kiéleződött az ipari munkásság és a polgárság ellentéte, ráadásul porosz szuronyokkal fojtották vérbe Drezda, Baden és a bajor Pfalz felkelését. Több áldozattal járt ez a rendcsinálás, mint a későbbi magyarországi megtorlás. Itáliában a parasztság nem mozdult meg, mert a nemzeti cél, az olasz egység nem jelentett számára semmit, és az ottani liberális elit annyira sem volt képes összekötni a nemzeti és a szociális célokat, mint Kossuthék.

Az összkép tehát, 1848 többi forradalmával összevetve, nem mondható kedvezőtlennek. Magyarországon a forradalom nem csapott át társadalmi csoportok közti polgárháborúba (mint Franciaországban, Ausztriában, vagy a német területek egy részén), nem volt vallási háború (mint ekkor Svájcban a katolikus és protestáns kantonok háborúja). A nemzetiségi kérdés valóban időzített bombaként ketyegett az 1840-es évek Magyarországán, és végül 1848-ban felrobbant. Kossuthék nem értették meg, hogy a nemzetiségi értelmiség túlnyomó része lojális akar maradni a magyar hazához, de elsősorban románként, szlovákként, szerbként akar annak polgára lenni. Ám a nemzetiségi viszonyok sem voltak olyan egydimenziósak, mint az a köztudatban él. Teljesen szlovák legénységű ezredek harcoltak a honvédseregben. Az erdélyi románok és a délvidéki szerbek többségének, valamint a dél-erdélyi szászok és a felvidéki szlovákok egy részének kivételével a nemzetiségi lakosság lojális maradt a közös hazához, amelytől a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget és a közteherviselést kapta.

A forradalom legfontosabb célja, a rendi viszonyok megszüntetése és a polgári átalakulás megvalósult, ha végül nem is a független Magyarország keretében (de mint tudjuk, 1849 áprilisáig a függetlenség nem is tartozott a háborús célok közé). A fegyveres harc elbukott ugyan, de „a kőszívű ember unokái” megnyerték – hogy Albert Camus szavait idézzük – a királyi örökséget, a szabadságot.