A fentiekre tehát akár kedélyesen legyinthetnénk is, a krími tatárok kijevi parlamentben ülő vezetőjének magyarellenes kirohanása azonban már megdöbbentő. Musztafa Dzsemilev ugyanis úgy nyilatkozott, hogy Ukrajna igazi ellensége az álnok és alattomos Magyarország. A legendás szovjet máskéntgondolkodó megemlíti a Jobbikot, ám nem szűkíti le kritikáját a radikálisokra. Sértődött dühvel kiterjeszti bírálatát nemcsak a szemében Oroszországgal elfogadhatatlanul szoros együttműködést kialakító kormányra, de az egész társadalomra, s úgy látja, a magyarok nemcsak régi álmuk megvalósításán, Kárpátalja elszakításán munkálkodnak, de le is nézik Ukrajnát. A sort még folytathatnánk, hiszen a jelenlegi ukrán politikai elitnek a taktikai hangulatkeltés mellett meggyőződése is, hogy a fenti vádak igazak.
A furcsa az egészben, hogy a bírálatokra egyébként oly érzékeny magyar kormány ezekre a sértésekre nem reagál. Ha csak úgy nem, hogy még elkötelezettebben kiáll az ukrán káoszban kiszolgáltatott kárpátaljai magyarságért. Nem szavakban, hanem magabiztosságot sugárzó tettekben: támogatások és befektetések révén, ha már Kijev magára hagyta ezt a régiót. Ez a magabiztosság az, ami aggasztja és idegesíti az ukránokat. Kijev bizalmatlanságát csak fokozza Budapest Moszkvához fűződő pragmatikus viszonya, s ezzel párhuzamosan az, hogy a magyar közbeszédben a világban zajló paradigmaváltást érzékelve polgárjogot nyert a területi autonómia követelése. Nem tűnik túl koherensnek, ám tudatos is lehet, hogy közben a kormány a gazdasági együttműködés elmélyítésére is törekszik, és támogatja Ukrajna integrációját. Kisebbségi kérdésekben azonban maga is a kölcsönös bizalmatlanságot erősíti, amikor egyszerre túl hangos és visszafogott a nem éppen európai módon viselkedő Kijevvel.
