Vésd az agyadba, idegen, itt az ukrán a gazda! – ezt ordítozták a minap Ungváron a nacionalista zászlókat lengető „fekete menet” tagjai. A szélsőjobboldali Karpatszka Szics Kárpát-Ukrajna kikiáltása 78. évfordulójának tiszteletére vonult az utcára, s ha már ott voltak, az Európai Uniótól a magyarokig mindenkit elküldtek melegebb éghajlatra. A tavaly ugyanekkor a „Késhegyre a magyarokkal!” felkiáltással a Petőfi-szobornak beköszönő fekete álarcosok vonulásai önmagukban nem érnének egy sort sem. Ezt ugyanis megszokhattuk, s amíg az ukrán hatalom elhatárolódik az ilyen gondolatoktól, addig ezt a helyén kell kezelni.
Ezt teszi Kárpátalja kormányzója is, ám Hennagyij Moszkal nyugtató szavai lassan alig hallhatók az immár nemcsak Lvivben, de Kijevben is tomboló nacionalista hangzavarban. Mert patriotizmusnak nehéz lenne nevezni az ország csonkulása miatt talán érthető, ám el nem fogadható tehetetlen düh vad kiömlését. Még kevésbé azt, ahogy az ukrán hatalom a belpolitikai problémák és a gazdasági bajok leplezésére időről időre kihasználja a hazafias érzelmeket. Úgy látszik, a gondok már akkorák, hogy a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem meglepő oroszellenes kirohanások kevesek a figyelem elterelésére. S az ellenségkép erősítéséhez, az elégedetlenség csatornázásához adja magát az országban eluralkodott káoszért egyáltalán nem hibáztatható többi kisebbség, amelyek bűnbakká tétele régi húrokat pendít meg az ukrán lelkekben.
Ennek a hangulatkeltésnek vált célpontjává – nem először – a kárpátaljai magyar kisebbség. Kezdődött azzal, hogy a hatalom ismét bedobott a köztudatba egy a nyelvhasználati jogokat korlátozni szándékozó, mindennek, csak európainak nem nevezhető törvénytervezetet, majd egy másik, egyenesen az államfő által elővezetett kezdeményezéssel felmelegítette a kettős állampolgárság kérdését. Az már csak hab volt a tortán, hogy a minap az ukrán külügyminisztérium tiltakozott Semjén Zsolt autonómiával kapcsolatos fejtegetése miatt.
Azon egyáltalán nem csodálkozhatunk, hogy ebben a tudatosan felkorbácsolt hangulatban sokan akarják bizonyítani „hazafiságukat”. Egymást érik a Kárpátalja elszakítását hol aggódva, hol pedig harcosan vizionáló kijelentések. A magát nagy ukrán hazafinak tartó írónő, Larisza Nicoj például ismét a Kárpátokon túl lobogó magyar zászlókról, ukránul nem beszélő magyar gyerekekről, Budapestről finanszírozott tanárokról nyilatkozik. Annál megmosolyogtatóbb, ahogy Mihail Szaakasvili is felzárkózik a Kárpátalja elmagyarosítása miatt aggódókhoz. Az egykori grúz elnök ukrajnai szerepvállalása önmagában hitelteleníti azt a vádat, hogy a kettős állampolgárság nemzetbiztonsági kockázat lenne. A volt odesszai kormányzó szerint már vagy 200 ezer magyar útlevél van Kárpátalján, ahol az összes fejlesztési program Magyarországhoz kapcsolódik. Furcsa vádak ezek egy olyan országban, amelynek kormányában nemrégiben még külföldiek sora ült, maga az ország pedig az IMF lélegeztetőgépén vergődik, s a nyugati tőkére vár.
A fentiekre tehát akár kedélyesen legyinthetnénk is, a krími tatárok kijevi parlamentben ülő vezetőjének magyarellenes kirohanása azonban már megdöbbentő. Musztafa Dzsemilev ugyanis úgy nyilatkozott, hogy Ukrajna igazi ellensége az álnok és alattomos Magyarország. A legendás szovjet máskéntgondolkodó megemlíti a Jobbikot, ám nem szűkíti le kritikáját a radikálisokra. Sértődött dühvel kiterjeszti bírálatát nemcsak a szemében Oroszországgal elfogadhatatlanul szoros együttműködést kialakító kormányra, de az egész társadalomra, s úgy látja, a magyarok nemcsak régi álmuk megvalósításán, Kárpátalja elszakításán munkálkodnak, de le is nézik Ukrajnát. A sort még folytathatnánk, hiszen a jelenlegi ukrán politikai elitnek a taktikai hangulatkeltés mellett meggyőződése is, hogy a fenti vádak igazak.
A furcsa az egészben, hogy a bírálatokra egyébként oly érzékeny magyar kormány ezekre a sértésekre nem reagál. Ha csak úgy nem, hogy még elkötelezettebben kiáll az ukrán káoszban kiszolgáltatott kárpátaljai magyarságért. Nem szavakban, hanem magabiztosságot sugárzó tettekben: támogatások és befektetések révén, ha már Kijev magára hagyta ezt a régiót. Ez a magabiztosság az, ami aggasztja és idegesíti az ukránokat. Kijev bizalmatlanságát csak fokozza Budapest Moszkvához fűződő pragmatikus viszonya, s ezzel párhuzamosan az, hogy a magyar közbeszédben a világban zajló paradigmaváltást érzékelve polgárjogot nyert a területi autonómia követelése. Nem tűnik túl koherensnek, ám tudatos is lehet, hogy közben a kormány a gazdasági együttműködés elmélyítésére is törekszik, és támogatja Ukrajna integrációját. Kisebbségi kérdésekben azonban maga is a kölcsönös bizalmatlanságot erősíti, amikor egyszerre túl hangos és visszafogott a nem éppen európai módon viselkedő Kijevvel.
