Önkéntes kompromat

Ellenségre márpedig szükség van, de az szerencsére bárkiből lehet, csak akarni kell.

Viszont tovább is van, mondom még: egyedülálló apaként nevelem szintén furcsa vezetéknevű, kiskorú gyermekemet. Na, ez aztán biztosan széjjelfeszítené a Balog miniszter által vizionált családtudományi mesterképzés kereteit! Bármi is lenne (vagy lett volna) az, én tuti nem férnék bele. Akkora a katyvasz a nemi szerepeim környékén, hogy a gender adja a másikat! Főzök, mosok, takarítok, gyereket fürösztök az első pillanatban, a másodikban már bútort barkácsolok, háztartási berendezést szerelek, mindenféle férfias sportokat űzök (néha még focit is nézek a tévében!), hogy a harmadikban megint esti mesét olvassak, legózzak vagy cipőfűzést gyakoroljak a fiammal, a negyedikben pedig ne átalljak különféle családfenntartói, hovatovább pénzkereső tevékenységeket folytatni. Tiszta bolondokháza, hát miért nem tesz már itt végre valaki rendet?! Felőlem akár két hét alatt, csak történjen valami, mielőtt megőrülök!

Kedves Habony úr, dear Mr. Finkelstein! Hát kell ennél több? Hogy itt születtem, itt nevelkedtem, magyar az anyanyelvem, ez a hazám, világéletemben itt éltem, tanultam és dolgoztam? Ugyan, kérem. Hogy nagymamám valójában nem a lenini eszme mellett, hanem a brutális elnyomás és szerettei gyilkosai ellen ragadott fegyvert mintegy negyven évvel az én születésem előtt? Részletkérdés. Hogy gyermekemnek, akinek az édesanyjával egyébként minden harag nélkül váltunk el, és azóta is szorosan együttműködünk a nevelés terén, gyönyörű magyar nevet is adtam? Kit érdekel? Hogy sem Soros Györggyel, sem Uj Péterrel, sem Wittinghoff Tamás budaörsi polgármesterrel, sem semmilyen képviselőjükkel vagy bizalmasukkal soha nem találkoztam, nem beszéltem? Mindez nem számít. Ugyanúgy, ahogy nem számított az sem, hogy a momentumos Mécs János igazából szatírát írt a vidékiekről (valójában pont a budapestiekről), hogy a CEU nem valamiféle indoktrinációs nagyüzem, hanem egy iskola (méghozzá nem is rossz), vagy hogy a genderkutatás nem ideológia, hanem egy teljesen ártalmatlan és legitim társadalomtudományi részterület.

Ellenségre szükség van, de az szerencsére bárkiből lehet, csak akarni kell. Aztán persze viselni a következményeket: az általános rosszkedvet, a depressziót, a gyűlölködést, a paranoiát, a tömeges elvándorlást, az öngyilkossági mutatók egekbe szökését, egyáltalán, az ország kedélyállapotának romlását. Mindez persze nem különösebben nagy tehertétel, ha e következmények elsősorban magánál az ellenségnél jelentkeznek. Hogy ez így legyen, ahhoz lelkes (lelketlen?) szerkesztőségek sietnek egymás sarkát taposva segítséget nyújtani. Nekik is üzenem: ajánlom magamat.