Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon tehetséges bajai kislány, aki nemcsak céltudatosságával és eredményeivel, hanem tisztelettudásával és kedvességével is kivívta magának az emberek elismerését, szeretetét. A jövőbe vetett hite, hajnaltól késő estig végzett kemény munkája mindig átsegítette a nehezebb időkön, és szép lassan a világ egyik legjobb úszójává vált.
Ám amikor 2012-ben a londoni olimpia nem úgy sikerült számára, ahogy azt ő, a szakma, valamint magyar emberek milliói várták, akkor szinte mindenen változtatott a még mindig szerény, bájos mosolyú, már a világ tetejét is megjárt sportoló. A változások sora aztán mára odáig jutott, hogy Hosszú Katinka – mert természetesen róla van szó – szinte semmiben sem emlékeztet korábbi önmagára. Persze ne feledkezzünk meg a lényegről: úszóként már nem az egyik legjobb, hanem a legjobb. Ezt számos világversenyen nyert érme és három olimpiai aranya is bizonyítja. Milliók nagy örömére és büszkeségére. Hiszen miatta egyre több gyermek számára nem jelent gondot hajnalban felkelni és edzésre menni olyankor, amikor más a haverokkal lóg vagy otthon ül a számítógép előtt. Ha kizárólag ezt látnánk, tapasztalnánk vele kapcsolatban, kijelenthetnénk: akkor lehetnénk a legboldogabbak, ha ezer meg ezer Hosszú Katinka bizonyíthatna a sportpályákon. Ha mindez csak ennyiről szólna, joggal mondhatná bárki: akkor kritizáld, ha te is képes lennél utána csinálni. (Csak halkan teszem hozzá, hogy egy pedagógus vagy egy orvos munkájához valamiért nem így viszonyulunk.)
Az elmúlt időszakban azonban egy bizonyos Iron Lady is megjelent, aki – megsüvegelendő eredmények ide vagy oda – immár a brandhez méltóan mindent erőből intéz. Ha kell, akkor meglebegtetve azt – no persze sohasem személyesen, megvannak erre a megfelelő emberek –, hogy majd elmegy Amerikába férj-edzőjével, Shane Tusuppal, ha nem minden úgy teljesül, ahogy azt ők ketten elképzelik. Holott mindketten pontosan tudják, hogy sosem mennek el innen, hiszen a sporteredményekért járó elismerésen kívül máshol esélyük sem lenne arra, hogy elérjék azt, amit most itt, Magyarországon megkapnak.
Vajon mire gondolhatott az Iron Lady, amikor újságírói kérdésre azt felelte még tavaly decemberben, hogy nem az úszóknak kell megmondaniuk, ki legyen az elnök, de csapatmunkára építő rendszert kell kialakítani? Vagy akkor, amikor tavaly november 15-én kelt nyílt levelében a következőket írta: „Nem csak magamra kell gondoljak, és a versenyzőtársaimra, hanem azokra a gyerekekre, fiatalokra, akik elhivatottan vágnak bele az úszósportba. A mi felelősségünk, hogy kiálljunk magunkért és a leendő úszókért, mert ezt senki nem fogja megtenni helyettünk. Nem engedhetjük, hogy egymás ellen hangoljanak minket.”
Azt mindkét esetben elfelejtette hozzátenni, hogy csak addig gondolkodik így, amíg saját érdekei ezt diktálják. Mert a tettei pontosan ezt támasztják alá – gondoljunk csak arra, ami legutóbb a Duna Arénában történt. Mi indokolja, hogy nem az eredetileg bejelentett időponttól – a vizes vb után –, hanem már e hét elejétől hirtelen minden, nem az élsportra fenntartott vízfelületet kizárólag az Iron Aquatics használhat? Ki döntött arról, hogy az évek óta gyerekek ezreit úszni tanító, egyébként a négyszeres olimpiai bajnok Darnyi Tamás nevével fémjelzett úszóiskola még akkor sem tarthatja meg az edzéseit az itteni tanmedencében, ha éppen órákon keresztül ott áll üresen? S hogy több mint ezer kisgyermeknek ne kelljen lemondani az úszásóráit, a kormány most mobil úszómedencével orvosolná a helyzetet.
Egyre többen látják úgy, hogy itt valami nincs rendben. És ez közös felelősségünk, hiszen éppen eléggé megosztott ez az ország; nem kell, hogy sportlegendáink között is árkok keletkezzenek. Arról nem is beszélve, hogy a múlt megbecsülése legalább olyan fontos, mint a jelené, mert csak így lehet fényes a jövő.
