A Puskin-szobornál az egyik kovácsoltvas lámpaoszlop tetején tiltakozó Roman Singarkin fotója bejárta az internetet. A tizennyolc éves főiskolást végül lepiszkálták valahogy onnan a rendőrök, s mint elmondta, a rabszállítóban ülők nála mind fiatalabbak voltak. A napokban Oroszország több városában a korrupció ellen tiltakozók többsége a „lájkok és pokémonok” generációjához tartozik. Még csak nem is egyetemisták, hanem iskolások. Tele igazságérzettel, félelem és vesztes politikai csaták nélkül. A bíróság előtt mosolyognak, nincs bennük tekintélytisztelet, szüleikkel ellentétben nem tartanak a hatalomtól, és nem is fáradtak még bele a küzdelembe. Így aztán az sem érdekelte őket, hogy a korrupció elleni tüntetést a hatóságok a legtöbb helyen betiltották.
Ez az úgynevezett Z generáció. Nem élték át az embert próbáló kilencvenes éveket: akinek a hiperinfláció, az oligarchák garázdálkodása vagy az ország szétesésének rémképe mond valamit, az már túl van a harmincon. Az ennél fiatalabbak fel sem fogják a Putyin esetleges távozása nyomán elképzelhető káoszt, a kilencvenes évek visszatérésének veszélyét. Ahogy a médiasztárrá vált Roman is fogalmazott, Putyin már 64 éves, benne van a korban, ideje lelépnie. Ez a generáció nem emlékezhet a szovjet időkre sem, így a szemében Sztálin sem okvetlenül a főgonosz. Nincsenek élményeik a peresztrojkáról, így aztán a Szovjetunió felbomlása sem válthat ki belőlük sem örömöt, sem pedig szomorúságot. Magáról a Szovjetunióról legfeljebb a retró dalok jutnak eszükbe.
Ahogy magukat nevezik, ez a Putyin-generáció. A jelenlegi elnök országlása alatt szocializálódtak, ezért a mostani stabilitás természetes számukra, ezt nem tekintik különösebb értéknek. A hatalom elnehezedése, a szociális liftek lezárulása, az eluralkodó korrupció ugyanakkor sérti az igazságérzetüket, s inkább valami újra, változásokra várnak. Számukra Putyin „történelmi vívmányai” sem jelentenek sokat. A Krímhez nem kötődnek érzelmileg, így visszacsatolása is csupán egy az elmúlt évszázad nagy eseményei között. Mint egy 2015-ös felmérésből kiderült, miközben az ország hazafias lázban égett, az iskolásoknak mindössze tíz százaléka volt büszke erre. A most az utcán tiltakozókat nevezhetnénk akár posztputyini nemzedéknek is, amelyet már nem érdekel a II. világháború dicsősége, nem jelent neki semmit Gagarin űrrepülése vagy a krími tavasz. Őket már csak a jövő foglalkoztatja. A jelenben sem a stabilitást, a világpolitika porondjára visszatérő Oroszországot látják. Ez számukra adottság, s az elmúlt pár évet inkább a lehetőségek egyfajta bezárulásaként élik meg. Miközben tanáraik folyamatosan kioktatják őket, egyre nehezebb külföldön tanulni. Csökkennek a jövedelmek, érezhetően nagyobb a szociális bizonytalanság, és a gazdaság lassulása mellett a rendszer bebetonozódása miatt is rosszabbak a karrierlehetőségek, mint a kétezres években. Így a jövőt se nagyon látják, ezért érzékenyebbek mindenre, például a nyitott, őszinte társadalmi párbeszéd hiányára. Sértettek, hiszen amit maguk körül látnak, az nem illik bele a fiatalosan lázadó világképükbe.
