A stabilitás unalma

Az orosz városok utcáira vonult kamaszok pezsgést és normális életet akarnak.

Ezek a fiatalok a neten lógnak, nyomkodják a telefonjukat, a televízió által közvetített propagandisztikus üzenetek nem jutnak el hozzájuk. Erre érzett rá a kormányfő titokzatos gazdagodásáról szóló filmjével a rendszer bírálója, Alekszej Navalnij. A „digitális világ” számára érthető, emocionális, mondhatni populista üzeneteivel – Mi vagyunk a hatalom; Le a korrupcióval! – több mint tízmillió, a YouTube-on élő tinédzsert ért el. Ez elvitathatatlan siker, ám az is igaz, hogy ezek az iskolások nem Navalnijért, hanem valami ellen mentek ki az utcára. Sőt, az ő szemükben az öt éve a Bolotnaján tüntető belvárosi liberálisok világa is a múlt, s a hatalomhoz hasonlóan előmenetelük előtt tornyosuló akadály. Az akkor Putyin elleni tiltakozásokkal ellentétben a mostani tüntetés jóval kevésbé átpolitizált, nem a politikai jogokról, hanem az igazságtalanságról szól. Ezek a fiatalok legfeljebb a jövő középosztályát képviselik, s tiltakozásuk nem szűkült le Moszkvára és Szentpétervárra. A Bolotnajával ellentétben ezúttal a tiltakozásoknak csak egy vezetője van, Navalnij, s az egészet az interneten mozgató szűk csapata.

A tiltakozások 2011-ben érezhetően meglepték a hatalmat. Ez most nem így van. Nincs pánik, s jó esetben a válasz sem csak a tűzoltásra korlátozódik. A kampány például hiteles választ adhat a lázadó ifjúságnak arra, milyen jövőt kínál Putyin. Persze a hatalomtól nem függő fiatalokkal nem lesz egyszerű szót érteni. Igaz, ők nem akarnak mást, mint egy kis pezsgést és normális életet, de ez az elmúlt negyedszázad tükrében olyan vágy, mint egykor a ’68-as lázadóké. A lehetetlent követelik. Most még csak sétálva, de figyelni kell rájuk, mielőtt felszednék az utcaköveket.