A Puskin-szobornál az egyik kovácsoltvas lámpaoszlop tetején tiltakozó Roman Singarkin fotója bejárta az internetet. A tizennyolc éves főiskolást végül lepiszkálták valahogy onnan a rendőrök, s mint elmondta, a rabszállítóban ülők nála mind fiatalabbak voltak. A napokban Oroszország több városában a korrupció ellen tiltakozók többsége a „lájkok és pokémonok” generációjához tartozik. Még csak nem is egyetemisták, hanem iskolások. Tele igazságérzettel, félelem és vesztes politikai csaták nélkül. A bíróság előtt mosolyognak, nincs bennük tekintélytisztelet, szüleikkel ellentétben nem tartanak a hatalomtól, és nem is fáradtak még bele a küzdelembe. Így aztán az sem érdekelte őket, hogy a korrupció elleni tüntetést a hatóságok a legtöbb helyen betiltották.
Ez az úgynevezett Z generáció. Nem élték át az embert próbáló kilencvenes éveket: akinek a hiperinfláció, az oligarchák garázdálkodása vagy az ország szétesésének rémképe mond valamit, az már túl van a harmincon. Az ennél fiatalabbak fel sem fogják a Putyin esetleges távozása nyomán elképzelhető káoszt, a kilencvenes évek visszatérésének veszélyét. Ahogy a médiasztárrá vált Roman is fogalmazott, Putyin már 64 éves, benne van a korban, ideje lelépnie. Ez a generáció nem emlékezhet a szovjet időkre sem, így a szemében Sztálin sem okvetlenül a főgonosz. Nincsenek élményeik a peresztrojkáról, így aztán a Szovjetunió felbomlása sem válthat ki belőlük sem örömöt, sem pedig szomorúságot. Magáról a Szovjetunióról legfeljebb a retró dalok jutnak eszükbe.
Ahogy magukat nevezik, ez a Putyin-generáció. A jelenlegi elnök országlása alatt szocializálódtak, ezért a mostani stabilitás természetes számukra, ezt nem tekintik különösebb értéknek. A hatalom elnehezedése, a szociális liftek lezárulása, az eluralkodó korrupció ugyanakkor sérti az igazságérzetüket, s inkább valami újra, változásokra várnak. Számukra Putyin „történelmi vívmányai” sem jelentenek sokat. A Krímhez nem kötődnek érzelmileg, így visszacsatolása is csupán egy az elmúlt évszázad nagy eseményei között. Mint egy 2015-ös felmérésből kiderült, miközben az ország hazafias lázban égett, az iskolásoknak mindössze tíz százaléka volt büszke erre. A most az utcán tiltakozókat nevezhetnénk akár posztputyini nemzedéknek is, amelyet már nem érdekel a II. világháború dicsősége, nem jelent neki semmit Gagarin űrrepülése vagy a krími tavasz. Őket már csak a jövő foglalkoztatja. A jelenben sem a stabilitást, a világpolitika porondjára visszatérő Oroszországot látják. Ez számukra adottság, s az elmúlt pár évet inkább a lehetőségek egyfajta bezárulásaként élik meg. Miközben tanáraik folyamatosan kioktatják őket, egyre nehezebb külföldön tanulni. Csökkennek a jövedelmek, érezhetően nagyobb a szociális bizonytalanság, és a gazdaság lassulása mellett a rendszer bebetonozódása miatt is rosszabbak a karrierlehetőségek, mint a kétezres években. Így a jövőt se nagyon látják, ezért érzékenyebbek mindenre, például a nyitott, őszinte társadalmi párbeszéd hiányára. Sértettek, hiszen amit maguk körül látnak, az nem illik bele a fiatalosan lázadó világképükbe.
Ezek a fiatalok a neten lógnak, nyomkodják a telefonjukat, a televízió által közvetített propagandisztikus üzenetek nem jutnak el hozzájuk. Erre érzett rá a kormányfő titokzatos gazdagodásáról szóló filmjével a rendszer bírálója, Alekszej Navalnij. A „digitális világ” számára érthető, emocionális, mondhatni populista üzeneteivel – Mi vagyunk a hatalom; Le a korrupcióval! – több mint tízmillió, a YouTube-on élő tinédzsert ért el. Ez elvitathatatlan siker, ám az is igaz, hogy ezek az iskolások nem Navalnijért, hanem valami ellen mentek ki az utcára. Sőt, az ő szemükben az öt éve a Bolotnaján tüntető belvárosi liberálisok világa is a múlt, s a hatalomhoz hasonlóan előmenetelük előtt tornyosuló akadály. Az akkor Putyin elleni tiltakozásokkal ellentétben a mostani tüntetés jóval kevésbé átpolitizált, nem a politikai jogokról, hanem az igazságtalanságról szól. Ezek a fiatalok legfeljebb a jövő középosztályát képviselik, s tiltakozásuk nem szűkült le Moszkvára és Szentpétervárra. A Bolotnajával ellentétben ezúttal a tiltakozásoknak csak egy vezetője van, Navalnij, s az egészet az interneten mozgató szűk csapata.
A tiltakozások 2011-ben érezhetően meglepték a hatalmat. Ez most nem így van. Nincs pánik, s jó esetben a válasz sem csak a tűzoltásra korlátozódik. A kampány például hiteles választ adhat a lázadó ifjúságnak arra, milyen jövőt kínál Putyin. Persze a hatalomtól nem függő fiatalokkal nem lesz egyszerű szót érteni. Igaz, ők nem akarnak mást, mint egy kis pezsgést és normális életet, de ez az elmúlt negyedszázad tükrében olyan vágy, mint egykor a ’68-as lázadóké. A lehetetlent követelik. Most még csak sétálva, de figyelni kell rájuk, mielőtt felszednék az utcaköveket.
