A vízfejű ország

Budapest csak a kirakat, amely elfedi a vidék egyre drámaibb leszakadását.

Egyre jobban élünk, szól a kormányzati propaganda, és szó, ami szó, a médiában gyakran hangoztatott adatok látszólag alá is támasztják ezt az állítást. Hiszen nő a foglalkoztatottság, rekordszintre csökkent a munkanélküliség, egyre magasabbak a keresetek. Tény, hogy évek óta nő a nettó átlagkereset Magyarországon: amikor az Orbán-kormány 2010-ben átvette a stafétát, átlagosan 132 604 forintot vitt haza egy dolgozó, míg 2016 végén már 175 009-et.

Ha azonban nem elégszünk meg egyetlen mérőszámmal, és behatóbban megvizsgáljuk az adatokat, sajnos rá kell jönnünk, hogy a helyzet korántsem irigylésre méltó. Ugyanis csupán a fővárosban emelkednek dinamikusan a bérek, valamint az Ausztriával határos Győr-Moson-Sopron megyében jellemző még az átlagot számottevően meghaladó fizetés, viszont az ország 19 megyéjéből 18 drámai módon leszakad. Ráadásul a nyugati határnál fekvő megyében mért, az átlagosnál magasabb bérek is szinte kizárólag Ausztria közelségének köszönhetők, hiszen a Győrben, Sopronban, Mosonmagyaróváron vagy a határ menti kistelepüléseken élők jelentős része ingázik, a „sógoroknál” tesz szert irigylésre méltó fizetésre.

Magyarország egyre hatalmasabb „vízfejévé” válik Budapest. Minden szolgáltatás, cég és üzem ide koncentrálódik, miközben az ország kilenctizede tetszhalott állapotban van. Míg egy átlagos budapesti már havi nettó 226 ezer forintot visz haza, az országos átlagbér ennél 51 ezer forinttal kevesebb, és még az átlagot is alig néhány megye hozza, az ország kétharmadában ennél jóval kevesebbet keresnek az emberek. A hagyományosan a legszegényebbnek számító Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében mindössze 118,4 ezer forint az átlagfizetés, már azoknak a kiváltságosoknak, akiknek jut munka arrafelé. Hiába csökkent ugyanis 2016 utolsó negyedévében 4,4 százalékra a munkanélküliségi ráta, Szabolcsban még mindig 9,1 százalékos ez a mutató. Közel háromszor akkora, mint a fővárosban.

A fizetések közti különbség évről évre egyre nagyobb lesz. Míg egy szabolcsi és egy fővárosi nettó átlagkeresete között 2014-ben még csak 90 ezer forint volt a különbség, 2015-ben már 97 ezer, tavaly év végén pedig 108 ezer. Az átlaghoz képest sem javult a legszegényebbek helyzete: 2014-ben 46 ezer, tavaly év végén pedig már 57 ezer forinttal maradt el egy szabolcsi nettó keresete az országos átlagtól.

A helyzet egyre kilátástalanabb az ország keleti végein. Az itt élő fiataloknak nincs sok lehetőségük. Aki nem vágyik közmunkáskarrierre vagy három műszakos konzervgyári robotolásra minimálbérért, az szedi a sátorfáját. A bátrabbak nyakukba veszik a világot, és külföldön próbálnak szerencsét, az óvatosabbak a fővárosba mennek. Azt, hogy kis túlzással már fél Magyarország Budapesten keresi a megélhetést, mi sem mutatja jobban, mint az abszurd szintre emelkedő fővárosi albérlet- és lakásárak.

Az Orbán-kormánynak nemhogy nem sikerült felzárkóztatnia a vidéki Magyarországot, de hétéves regnálása alatt tovább nőtt a leszakadók hátránya. Nem tudták, igaz, nem is nagyon kísérelték meg a fejletlenebb régiókba csábítani az emberek jelentős részének munkát adó nagyvállalatokat, gyárakat, így aztán a hipermarketek sem települtek oda, hiszen nincs, aki vásároljon a boltokban, amivel újabb munkalehetőségek vesztek el. Azt, hogy mennyire siralmas a helyzet, az Európai Bizottság legújabb felmérése is érzékelteti, amely az uniós tagországok 263 régióját vizsgálta az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritás alapján. Magyarország hét régiójából négy – Dél-Dunántúl, Észak-Magyarország, valamint Észak- és Dél-Alföld – a húsz leggyengébben teljesítő régió között van.

És ami még elszomorítóbb, hogy a mostanában beharangozott, a következő éveket alapjaiban meghatározó intézkedések sem a felzárkózást segítik majd elő: ahelyett, hogy a multikat arra ösztönöznék, hogy a szegényebb régiók felé vegyék az irányt, illetve támogatnák a hazai kis- és közepes vállalkozásokat, tovább „nyírják” őket. Ilyenkor egy cég kétszer is meggondolja, hová települ, és nyilván nem a legszegényebb vidékeket választja, amelyeknek a leszakadása – ha lehet még fokozni – tovább folytatódik majd. Mélyíti a szakadékot a közfoglalkoztatás visszaszorítása is, ha azt valóban az egész országra kiterjesztik: Budapesten vagy Győrben ezt nem is érzékelik majd, hiszen ott eddig is minimális volt a közmunkások száma, ráadásul munkaerőhiány is van, így gyorsan felszívja a piac az álláskeresőket. Borsodnádasdon vagy Tiszabecsen viszont ettől függött a napi betevő. Ha van közmunka, jóllakik a család, ha nincs, marad az éhkopp. Ha jövő nyártól három éven belül legfeljebb tizenkét hónapig lehet majd közmunkásként dolgozni, akkor ott, ahol se gyár, se üzlet, se építkezés nincs, mi vár majd a több százezer mélyszegénységben élő gyerekre?