Európai integráció: utak és tévutak

Nem szakmai, hanem politikai szempontok határozták meg az unió bővítését.

Becsey Zsolt

2017. 04. 21. 10:59

Maastrichtban megalkották az eurózónába való belépés feltételeit is, de ezzel csak azt érték el, hogy a tagállamok még jobban befelé forduljanak a nemzeti költségvetési kiadásaik megkövetelt kontrollja miatt. Ezért a felzárkózási igénnyel és szükséggel belépő országok jóval kisebb nettó transzferrel számolhattak a közös kasszából, mint korábban dél-európai elődeik. Mivel a nemzeti költségvetési fegyelemre hivatkozva a gazdagabb országok nem kívánták emelni a koncentrált közös költségvetés mértékét, az maradt az uniós nemzeti jövedelem egy százalékának nagyságrendjében 2004 után is. Erre jött rá Maastrichtban a neoliberálisnak mondott szerződés, továbbá az, hogy megengedték az Egyesült Királyságnak, hogy válogasson a mélyülő integráció új területeit illetően – opt-out (kimaradás) –, vagyis már akkor szerződésbe foglalták a két sebességet (még ha a fősodorhoz London természetesen később is csatlakozhatott volna). Margaret Thatcher már korábban bevezette a „vissza akarom kapni a pénzemet” filozófiát, ami végleg eltérítette a kontinenst egy elvi alapú és technikai jellegű költségvetési politikától – mindenki annyit fizet be, amennyit a közös szabályok alapján kell – az alkudozások és a belpolitikai indíttatású észszerűtlen megegyezések irányába.

Mindezt tetézték azzal, hogy az unió bővítése is politikai alapon kezdett folytatódni – már a görögöket sem javasolta európai közösségi tagnak előzetes véleményében az Európai Bizottság, de ezt felülírták a kormányok. E folyamat betetőzéseként nem felkészültségi alapon, hanem politikai megfontolásból alapították meg a schengeni zónát: nyilvánvaló volt, hogy a szárazföldi schengeni határkapcsolat nélküli és ellenőrizhetetlen partszakaszokkal rendelkező Görögország bizonyos helyzetekben nem tudja garantálni a saját és a többiek biztonságát. De talán ennél is nagyobb hiba volt a márkaövezet helyett mindenkivel elkezdeni a kilencvenes évek végén az euróövezet működését, beleértve nemcsak a görögöket, de a többi déli tagországot is, amelyek nem tudják nélkülözni a leértékelést mint versenyképességi eszközt, és nem tudták igazán teljesíteni a csatlakozási feltételeket sem. Így nemcsak kiegyenlítő és segítő uniós költségvetés nincs a tagállamok mögött, hanem esély sincs közös kötvénykibocsátásra a totálisan eltérő felárak miatt – ezért is vetik fel sokan a két euróövezet (északi és déli) gondolatát.

Tehát nem a 2004-ben megkezdődött keleti irányú bővítés volt az első politikai alapú terjeszkedés, bár igaz, hogy olyan, az átlaghoz képest alacsony fejlettségi szinttel, mint amivel 2007-ben Románia és Bulgária rendelkezett, még nem lépett be tagállam. Az is igaz, hogy ezen két ország esetében csak a tagsági tárgyalások végéhez közeledve oldották fel a vízumkényszert, és külön ellenőrző mechanizmust vezettek be a jogállamiság és igazságügyi helyzetük monitorozására, ami szintén precedens nélküli, még ha meglepően sok eredményt hozott is. A béke stabilizáló hatása mellett a „józan mohóság” elvesztése oda vezetett, hogy szabadkereskedelmi jellegű nyitásra késztettek olyan balkáni és posztszovjet államokat is, amelyeknek nincs belátható időn belüli tagsági ígéretük, vagyis kiszolgáltatják magukat az erősebb félnek anélkül, hogy ezért cserébe a más kultúrából érkező „családtagoknak” járó gazdasági védelmet kapnának.

A teljesen eltérő modellek alapján van, aki migránsokkal oldaná meg a munkaerőhiányt, van, aki ideiglenes munkavállalókkal. Van, ahol megfelelő a saját reprodukció, máshol nem – így nem lehet előrelépni a közös migrációs politika terén sem, nincs a vesztfáliai modell alapján működő EU-ban (ahol minden politikust nemzeti alapon választanak meg, még az EP-képviselőket is) közös nevező erre a jelentős problémára. Nem sikerült túllépni a nemzetállami felfogáson abban a kérdésben sem, hogyan oldjuk meg saját fegyveres fellépésünket a határvédelemtől kezdve a tényleges katonai műveletekig és abban a NATO gyakorlati szerepéig.