Maastrichtban megalkották az eurózónába való belépés feltételeit is, de ezzel csak azt érték el, hogy a tagállamok még jobban befelé forduljanak a nemzeti költségvetési kiadásaik megkövetelt kontrollja miatt. Ezért a felzárkózási igénnyel és szükséggel belépő országok jóval kisebb nettó transzferrel számolhattak a közös kasszából, mint korábban dél-európai elődeik. Mivel a nemzeti költségvetési fegyelemre hivatkozva a gazdagabb országok nem kívánták emelni a koncentrált közös költségvetés mértékét, az maradt az uniós nemzeti jövedelem egy százalékának nagyságrendjében 2004 után is. Erre jött rá Maastrichtban a neoliberálisnak mondott szerződés, továbbá az, hogy megengedték az Egyesült Királyságnak, hogy válogasson a mélyülő integráció új területeit illetően – opt-out (kimaradás) –, vagyis már akkor szerződésbe foglalták a két sebességet (még ha a fősodorhoz London természetesen később is csatlakozhatott volna). Margaret Thatcher már korábban bevezette a „vissza akarom kapni a pénzemet” filozófiát, ami végleg eltérítette a kontinenst egy elvi alapú és technikai jellegű költségvetési politikától – mindenki annyit fizet be, amennyit a közös szabályok alapján kell – az alkudozások és a belpolitikai indíttatású észszerűtlen megegyezések irányába.
Mindezt tetézték azzal, hogy az unió bővítése is politikai alapon kezdett folytatódni – már a görögöket sem javasolta európai közösségi tagnak előzetes véleményében az Európai Bizottság, de ezt felülírták a kormányok. E folyamat betetőzéseként nem felkészültségi alapon, hanem politikai megfontolásból alapították meg a schengeni zónát: nyilvánvaló volt, hogy a szárazföldi schengeni határkapcsolat nélküli és ellenőrizhetetlen partszakaszokkal rendelkező Görögország bizonyos helyzetekben nem tudja garantálni a saját és a többiek biztonságát. De talán ennél is nagyobb hiba volt a márkaövezet helyett mindenkivel elkezdeni a kilencvenes évek végén az euróövezet működését, beleértve nemcsak a görögöket, de a többi déli tagországot is, amelyek nem tudják nélkülözni a leértékelést mint versenyképességi eszközt, és nem tudták igazán teljesíteni a csatlakozási feltételeket sem. Így nemcsak kiegyenlítő és segítő uniós költségvetés nincs a tagállamok mögött, hanem esély sincs közös kötvénykibocsátásra a totálisan eltérő felárak miatt – ezért is vetik fel sokan a két euróövezet (északi és déli) gondolatát.















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!