Alain de Benoist-val a Szajna partján

A neves francia filozófus a fősodoron kívülről szemléli, mivé vált Európa.

Április 15., szombat, 11 óra: felcsöngetek Alain de Benoist filozófus, folyóirat-szerkesztő második emeleti lakására. E két titulus igen kevés a neve mellett, de helyszűke miatt elég, ha ennyi eposzi jelző szökken át „fogam kerítésén”. A húsvéti tanítási szünet idején látogatnám meg – írtam neki. Akkorra, válaszolta, visszatér a balti államokból.

Jellegtelen kis utca Párizs keleti, szerényebb felében. Budapestre vetítve úgy Sashalom környéke. A négyemeletes, nemrég épült tömbházat két útkereszteződés választja el a közeli híres temetőtől, amelynek halottai – némi túlzással – büszkék lehetnek oda költözött szomszédjukra. Hírlik, hogy a világ legnagyobb magánkönyvtárával büszkélkedik, amelyet a vele készített számos interjúfelvételből ismerek, de az máshol lehet, nem ebben a lakásban. Talán a fővárostól nyugatra eső nyaralójában.

Kitárt ajtóval vár, négy macskája közül az éppen ráérő kémlel a gazdi mellett. Beszélgetésünk alatt úgy sétálnak könyvein, kéziratain, a padlón imitt-amott heverő vaskos dossziéin, mint biztonsági őrök egy életveszélyesen megfenyegetett híresség körül. Lefegyverző a házigazdám közvetlensége, csak a témára összpontosító képessége. Ez annyira meglep, hogy kezdetben nehezen követem gondolatfüzéreit. Semmi manír, amerikai szmájling, pesti arrogancia, csavaros székely észjárás, adóparadicsomos hullavigyor – csak az életkora hetvenkedik helyette. Pedig körös-körül – több ezer kilométeres körzetben – hoci-nesze alapon működő rátarti kalmárszellem, hazug egyenlősdi vesz körül minket. És lakosságcsere-médiareklám, az SOS Rasszizmus nevű gittegylet vezényletével. Idejövet a Bastille téren emlékeztetett utoljára egy plakát, miszerint nincs nagy és kicsi, egyformák vagyunk.

A mesternél nem húzom az időt, látom, hogy villog a kurzor behemót számítógépe képernyőjén. Hamar megegyeztünk, hogy mit fordítok le tőle, hogy visszaemlékezést ír az általam szerkesztett Molnár Tamás-kötetbe, és hogy jövő tavasszal – ígéri – eljön Budapestre. És Erdélybe is, ahol még mindig nincs autonómia. Olvasói tudják, hogy Európa sokszínűségének megőrzéséért küzd, kontinenseken átívelő baráti köre segítségével.

A franciaországi elnökválasztás előtt szándékosan a világpolitikáról kérdezem, mire ő visszautal az Elements című folyóiratában frissen megjelent vezércikkére. Ebben tipegő kacsához hasonlította az Európai Uniót, amelynek vezetői csak hápognak a három tigris – Egyesült Államok, Kína, Oroszország – társaságában.

Lejárt az a néhány évtized, mondja, amikor a Szovjetunió bukása után az Egyesült Államok egyedül monologizálhatott a világpolitikai színpadán. A globalizáció folytatódik, de új törésvonalak mentén, amelyek a politikában mind jobban megjelenítik a háttérben vívott gazdasági világháborút. A felemelkedő hatalmakat – amelyekkel Amerika osztozik a torta felszeletelésénél – olyan politikusok vezetik, akik tudják, hogy a történelem igenis tragikus, és átmeneti komfortérzés ide, wellness-önkényeztetés oda, a végén harci alakzatot ölt. És vannak, lesznek vesztesei és nyertesei, ez utóbbiak pedig nekik tetsző politikusokat juttatnak hatalomba. A jelenkor olyan sakktábla, amelyen a legmotiváltabbak érvényesülnek, akik idejében megértik, hogy – rossz esetben csoport-, jó esetben nemzeti érdekeikért küzdve – kik az ellenségek és kik a bajtársak. Azok vannak előnyben, akik nem hisznek az „egyetemes értékek” meséjében – jöjjön az bárhonnan is.

Európa az elmúlt, döntőnek bizonyuló évtizedek küzdelmeiben csip-csup dolgokra fecsérelte energiáját, és véleménye ma már alig számít másoknak. Nyitott és huzatos térré változtatta magából kidugaszolt dzsinnje: az unió. Az uralkodó „humanitárius” és emberi jogi ideológia pedig kiszívta erejét, identitását. Többszörösen meghasonlott: az euró miatt északi és déli fele, a bevándoroltatás miatt a keleti és a nyugati fele áll szemben egymással. Trump nem érez fikarcnyi szimpátiát sem az unió által megjelenített Európa iránt, Putyin pedig rég megértette, hogy semmi komolyat nem várhat tőle. Kínának pedig jó heti piac, kirakodóvásár-hely Ázsia atlanti szeglete. Most, amikor sűrű vérű idők elé nézünk, Európa egyre lágyabb és nőiesebb. Viszonylagos komfortját élvezi, de áldozatot – úgy tűnik – nem hozna érte. Történelmét, életének nemzeti elbeszélésmódját kiölték az oktatásából. Franciaországban különösen, ahol az oktatás a ’68-as szájhősök, a baloldali és liberális kormányok kísérleti telepe volt, ahol évről évre elmagyaráztatják – mint nekünk az eszdéeszes időkben –, hogy miért bűnös a múltunk. Hogy végeredményben többségi kisebbség vagyunk. És határolódjunk el magunktól is, ha fehérnek és férfinak teremtett az Isten. A nemzeti identitás jegyében élni – egy jövedelmi szint fölött – veszélyes üzemmód a Szajna partján, a vallás sem lehet közösségi, csak egyéni színtér. Különösen a keresztények számára.

A világ visszatér a nyers erőhöz – folytatja Alain de Benoist –, miközben az unió hírmondó testülete a „nemzetközi közösséghez” igazodik, és az „atlanti együttműködés” varázsigéjével próbálja életre galvanizálni lebénult testrészeit. Belterjes ideológusai hisznek a fegyver nélküli rábeszélés erejében, amelyen – gondolom – még a téeszbe penderített magyar földműves is nevetett volna. A politika, a jog és a média uralkodó narratívája privatizálta az értelmező – mi végre, miért, kinek jó ez? – kérdéseket, és akadályozza a mindennapi tudat lehorgonyzását a konkrétumoknál. Lebegtetik a tépett magyarázatfátylakat, bizonytalanságban tartva a globalizáció veszteseit. Akik ha megszólalnak a maguk bárgyú vagy dühös módján, „populista” billogot kapnak alacsony homlokukra. Európa fősodra még mindig az individuum, a self-made man eszményített szfinxét csodálja, és képtelen nagy, közösségi tervek megfogalmazására, végrehajtására.

Mosolyogva, vigasztalóan nyújt kezet. Kétszer voltam Budapesten – mondja a liftajtónál –, és nagyon tetszett a fővárosuk. Annak ellenére, hogy a Terror Házában tartottam előadást.

A szerző politológus.