Alain de Benoist-val a Szajna partján

A neves francia filozófus a fősodoron kívülről szemléli, mivé vált Európa.

A franciaországi elnökválasztás előtt szándékosan a világpolitikáról kérdezem, mire ő visszautal az Elements című folyóiratában frissen megjelent vezércikkére. Ebben tipegő kacsához hasonlította az Európai Uniót, amelynek vezetői csak hápognak a három tigris – Egyesült Államok, Kína, Oroszország – társaságában.

Lejárt az a néhány évtized, mondja, amikor a Szovjetunió bukása után az Egyesült Államok egyedül monologizálhatott a világpolitikai színpadán. A globalizáció folytatódik, de új törésvonalak mentén, amelyek a politikában mind jobban megjelenítik a háttérben vívott gazdasági világháborút. A felemelkedő hatalmakat – amelyekkel Amerika osztozik a torta felszeletelésénél – olyan politikusok vezetik, akik tudják, hogy a történelem igenis tragikus, és átmeneti komfortérzés ide, wellness-önkényeztetés oda, a végén harci alakzatot ölt. És vannak, lesznek vesztesei és nyertesei, ez utóbbiak pedig nekik tetsző politikusokat juttatnak hatalomba. A jelenkor olyan sakktábla, amelyen a legmotiváltabbak érvényesülnek, akik idejében megértik, hogy – rossz esetben csoport-, jó esetben nemzeti érdekeikért küzdve – kik az ellenségek és kik a bajtársak. Azok vannak előnyben, akik nem hisznek az „egyetemes értékek” meséjében – jöjjön az bárhonnan is.

Európa az elmúlt, döntőnek bizonyuló évtizedek küzdelmeiben csip-csup dolgokra fecsérelte energiáját, és véleménye ma már alig számít másoknak. Nyitott és huzatos térré változtatta magából kidugaszolt dzsinnje: az unió. Az uralkodó „humanitárius” és emberi jogi ideológia pedig kiszívta erejét, identitását. Többszörösen meghasonlott: az euró miatt északi és déli fele, a bevándoroltatás miatt a keleti és a nyugati fele áll szemben egymással. Trump nem érez fikarcnyi szimpátiát sem az unió által megjelenített Európa iránt, Putyin pedig rég megértette, hogy semmi komolyat nem várhat tőle. Kínának pedig jó heti piac, kirakodóvásár-hely Ázsia atlanti szeglete. Most, amikor sűrű vérű idők elé nézünk, Európa egyre lágyabb és nőiesebb. Viszonylagos komfortját élvezi, de áldozatot – úgy tűnik – nem hozna érte. Történelmét, életének nemzeti elbeszélésmódját kiölték az oktatásából. Franciaországban különösen, ahol az oktatás a ’68-as szájhősök, a baloldali és liberális kormányok kísérleti telepe volt, ahol évről évre elmagyaráztatják – mint nekünk az eszdéeszes időkben –, hogy miért bűnös a múltunk. Hogy végeredményben többségi kisebbség vagyunk. És határolódjunk el magunktól is, ha fehérnek és férfinak teremtett az Isten. A nemzeti identitás jegyében élni – egy jövedelmi szint fölött – veszélyes üzemmód a Szajna partján, a vallás sem lehet közösségi, csak egyéni színtér. Különösen a keresztények számára.

A világ visszatér a nyers erőhöz – folytatja Alain de Benoist –, miközben az unió hírmondó testülete a „nemzetközi közösséghez” igazodik, és az „atlanti együttműködés” varázsigéjével próbálja életre galvanizálni lebénult testrészeit. Belterjes ideológusai hisznek a fegyver nélküli rábeszélés erejében, amelyen – gondolom – még a téeszbe penderített magyar földműves is nevetett volna. A politika, a jog és a média uralkodó narratívája privatizálta az értelmező – mi végre, miért, kinek jó ez? – kérdéseket, és akadályozza a mindennapi tudat lehorgonyzását a konkrétumoknál. Lebegtetik a tépett magyarázatfátylakat, bizonytalanságban tartva a globalizáció veszteseit. Akik ha megszólalnak a maguk bárgyú vagy dühös módján, „populista” billogot kapnak alacsony homlokukra. Európa fősodra még mindig az individuum, a self-made man eszményített szfinxét csodálja, és képtelen nagy, közösségi tervek megfogalmazására, végrehajtására.

Mosolyogva, vigasztalóan nyújt kezet. Kétszer voltam Budapesten – mondja a liftajtónál –, és nagyon tetszett a fővárosuk. Annak ellenére, hogy a Terror Házában tartottam előadást.

A szerző politológus.