Bátraké a szerencse?

A kormánypártok láthatóan nem mernek szóba állni a sajtóval és a választókkal.

De lépjünk egy szinttel feljebb! A Fidesz részletes, számonkérhető programot nem hirdet: 2010-ben még ott volt az egymillió új munkahely ígérete, 2014-ben már csak annyira telt, hogy azt mondják, „Folytatjuk!” Nagyobb, tömeges ellenállást kiváltó, tömegtüntetéseket életre hívó ügyekben, mint a felsőoktatási törvény átírása vagy az internetadó, a kormány teljes vagy részleges hátraarcot csinál érdemi vita nélkül. A választók egyszeri felhatalmazásával bíró kormánypártok szinte rettegnek attól, hogy tőlük független népszavazást írjanak ki az országban: a vasárnapi boltzárról szólót legális és illegális eszközökkel akadályozták, majd végül visszavonulót fújtak. Az olimpiáról pedig inkább lemondtak, nehogy elmondhassa a véleményét a nép, amellyel csak a jogi kötőerővel nem bíró nemzeti konzultációk és a propagandagépezet útján kommunikálnak.

A kormánypárti médiumok jó része mindeközben – szintén bátor módon – nem méreti meg magát a szokásos csatornákon, így nem tudni, hányan nézik, olvassák őket egyáltalán. Ez nekik tulajdonképpen nem olyan fontos adat, hiszen az állami hirdetés így is, úgy is megjelenik a műsoraik között, illetve a hasábjaikon. A médiatér kormánypárti leuralása pedig alapvetően nem is arról szól, hogy hányan nézik direktben a propagandát, hanem arról, hogy minél kevesebb csatornán lehessen mást nézni, olvasni. (Mennyivel könnyebb volt, amikor még csak egy csatorna volt!) Ezért aztán egy sor lapot, tévét, rádiót megvesznek és átfordítanak, de olyan is akad, amelyet egyszerűen bezárnak: ilyen volt a Népszabadság esete.

A kormányfő által havonta citált bátorságnak tehát hűlt helyét találjuk, ha arról van szó, hogy a választópolgárokkal kellene szembesülni, vagy tényszerűen feltárt ügyekben az újságíróknak válaszolni. Pedig ez a fajta közvetlen kapcsolat alapvető része lenne a demokráciának: az a politikus, aki nem ad egyenes válaszokat, vagy egyáltalán kérdezni se lehet tőle úgy, hogy a kérdéseket ne a környezete írja, más országokban valószínűleg rövid időn belül megbukna.

A bátorságot keresve végül csak azok a párhuzamos valóságok maradnak, amelyeket a politikai kommunikáció épít ki: a bátor Orbán Viktor, aki szembe mert szállni Brüsszellel, a migránsokkal, Soros Györggyel, a rezsidémonnal. Egy sor olyan ügyről beszélünk, ahol egy-egy létező problémát eltorzítva, felnagyítva, egyszerű jó-rossz felosztásban tálalva lehetetleníti el a kormánypárti gépezet az érdemi vitának még a lehetőségét is. Közben pedig elsikkad egy sor olyan kérdés, amelyben valóban bátornak kellene lenni, csak gyorsan learatható politikai haszna nincs: ilyen például a szegénység vagy az egészségügy. Hogy csak két apróbbat említsünk.