Gulyást és Iváncsikot nem látjuk már túl sokáig a pályán, és majdnem nullára csökkent az esélye annak, hogy magyar kézilabdázó a következő években hasonló pályát fusson be a Veszprémben vagy a Győrben. A tavasszal bejelentett új szerződések alapján mindkét csapat még erősebb lesz, még több külföldi sztár szórakoztatja majd a közönséget, Európa éllovasa maradhat mindkét együttes. Sokan azt mondják, a nagy csapatok a kontinensen máshol is idegenlégiósokra épülnek, és ez részben igaz is, ha számunkra Németország a minta. Az viszont majdnem egyedi jelenség, hogy nemzeti válogatottjaink, amelyekért az egész Kárpát-medencében rajonganak, lemaradtak a legerősebb klubokhoz képest. Ilyenre csak Macedóniában van példa, ahol az igenlégiósoktól hemzsegő szkopjeiek a nőknél és a férfiaknál is résztvevői a Bajnokok Ligája négyes döntőjének, a macedón nemzeti együttes viszont semmi emlékezeteset nem produkál.
Skandináviában vagy Horvátországban a válogatott szent, a klubérdeket a nemzeti érdek alá rendelik. Franciaországban, Spanyolországban vagy Németországban a férfi- vagy a női válogatott (van, ahol mindkettő) legalább olyan szintet képvisel, mint maguk a klubok. Mindez stratégiai kérdés.
Persze a magyar szövetség is arra törekszik, hogy válogatottjaink visszatérjenek az elitbe, és a 2020-as olimpiáról már ne maradjanak le, mint a tavalyiról. De ehhez alighanem az is kell, hogy fiatal magyar játékosok komoly szerephez jussanak a legjobb csapatainkban – ne az idegenlégiósokkal sikert arató Győr és Veszprém BL-győzelme legyen a kizárólagos cél.
