Két hete Budapesten a Győr nyerte meg női kézilabdában a Bajnokok Ligáját, két hét múlva Kölnben férfiszekcióban a Veszprémnek is sikerülhet ez. Ha így lesz, klubszinten a sportág olyan magasra juthat, mint eddig csak egyszer, 1982-ben, amikor a nőknél a Vasas, a férfiaknál a Honvéd győzött a Bajnokcsapatok Európa-kupájában, a Bajnokok Ligája elődjében.
Kétségtelenül varázslatos érzés ott lenni egy ilyen fináléban. Telt ház, tizenkétezer néző a Papp László-arénában, egyetlen perc van hátra a mérkőzésből, egyetlen gól az előny – még bármi megtörténhet. A tét a legrangosabb európai kupasorozat trófeája, a közönség pedig ezt már nem bírja ülve. Mi, újságírók is egymásra néztünk, és élveztük a pillanatot, örültünk, hogy itt lehetünk.
Az is kétségtelen, hogy a hangulat alapja az a fajta fanatizmus, amely a Győrt – és a Veszprémet – kíséri. Természetes, hogy ilyenkor ezrével érkeznek a győri drukkerek a fővárosba, tőlük hangos az aréna. Az pedig különleges, hogy a veszprémiek Európa talán leglelkesebb szurkolótáborát alkotják, mindenhová elkísérik a csapatukat. Június első hétvégéjén Kölnben is igyekeznek majd hazai légkört teremteni kedvenceiknek.
Arról már megoszlanak a vélemények, jót tesz-e a magyar kézilabdának, hogy kirakatcsapataink elsősorban külföldi játékosokra épülnek. A két városban ez talán kevesebb embert zavar, az ország más részén élők közül alighanem többet. Amikor legutóbb dolgozhattam a Veszprém Arénában, a mögöttem lévő sorban egyszer csak idegesen felpattant egy középkorú hölgy, és a pályára kiáltott: „Gulyás, egyszerűen senki vagy!” Ordította ezt annak a harminchárom éves sportolónak, Gulyás Péternek, aki lehet, hogy nincs élete formájában a visszavonulás küszöbén, de egész pályafutása során egyetlen klubot szolgált szívvel-lélekkel: a Veszprémet.
Ha engem kérdeznek, éppen az olyan sportemberekért tudok szurkolni a Bajnokok Ligájában a Veszprémnek, mint Gulyás Péter vagy éppen Iváncsik Gergő, aki szintén nem tartozik már a posztján a világ legjobbjai közé, mégis egyet jelent a klubbal, kötődik hozzá jóban-rosszban. Másfél évtized alatt háromszor is részese volt már elveszített BL-döntőnek, senki nem érdemelné meg jobban, hogy övé legyen a trófea.
Gulyást és Iváncsikot nem látjuk már túl sokáig a pályán, és majdnem nullára csökkent az esélye annak, hogy magyar kézilabdázó a következő években hasonló pályát fusson be a Veszprémben vagy a Győrben. A tavasszal bejelentett új szerződések alapján mindkét csapat még erősebb lesz, még több külföldi sztár szórakoztatja majd a közönséget, Európa éllovasa maradhat mindkét együttes. Sokan azt mondják, a nagy csapatok a kontinensen máshol is idegenlégiósokra épülnek, és ez részben igaz is, ha számunkra Németország a minta. Az viszont majdnem egyedi jelenség, hogy nemzeti válogatottjaink, amelyekért az egész Kárpát-medencében rajonganak, lemaradtak a legerősebb klubokhoz képest. Ilyenre csak Macedóniában van példa, ahol az igenlégiósoktól hemzsegő szkopjeiek a nőknél és a férfiaknál is résztvevői a Bajnokok Ligája négyes döntőjének, a macedón nemzeti együttes viszont semmi emlékezeteset nem produkál.
Skandináviában vagy Horvátországban a válogatott szent, a klubérdeket a nemzeti érdek alá rendelik. Franciaországban, Spanyolországban vagy Németországban a férfi- vagy a női válogatott (van, ahol mindkettő) legalább olyan szintet képvisel, mint maguk a klubok. Mindez stratégiai kérdés.
Persze a magyar szövetség is arra törekszik, hogy válogatottjaink visszatérjenek az elitbe, és a 2020-as olimpiáról már ne maradjanak le, mint a tavalyiról. De ehhez alighanem az is kell, hogy fiatal magyar játékosok komoly szerephez jussanak a legjobb csapatainkban – ne az idegenlégiósokkal sikert arató Győr és Veszprém BL-győzelme legyen a kizárólagos cél.
