Akkor talán Brüsszel a 7. cikkellyel akar beavatkozni a magyar belpolitikába, esetleg miniszterelnököt akar buktatni? Akik – pártállástól függően – ettől félnek, avagy reménykednek, szintén tévednek. Elég akár a plakátkampányra gondolni: bár a téma egyértelműen nagy felháborodást keltett a bizottságnál, sőt a magyar képviseletükön keresztül a nemzeti konzultáció valamennyi felvetését tételesen cáfolták, azt már határozottan visszautasították, hogy Magyarországon ellenplakátkampányban világítsanak rá a kormány Brüsszellel kapcsolatos csúsztatásaira. Magas szintű uniós vezetők informális véleménye szerint a 7. cikkely nem az unió magyar belpolitikát megcélzó intervenciós eszköze.
De akkor mégis, micsoda?
E kérdés megválaszolásához azt kell vizsgálnunk, mit tehet az EU a renitens tagállami vezetőkkel. Ha a nemzetközi példákat számba vesszük, nem is kell olyan messzire mennünk, hogy hasonló példát találjunk. Silvio Berlusconi munkássága szintén sokakat irritált, igaz, Olaszország a bunga-bunga partik mellett inkább pénzügyeivel okozott fejfájást az EU-nak. Nem indítottak azonban bonyolult jogi procedúrákat igénylő eljárásokat ellene, nem kampányoltak a megbuktatása mellett, bármennyire is szerettek volna az eurózóna tagjai egy megbízhatóbb olasz vezetővel tárgyalni. Brüsszel inkább a klasszikus reálpolitika híve: kivárta, hogy a nemzetközi helyzet tálcán kínálja a beavatkozás lehetőségét. Amikor Olaszország a csőd szélére került s máshonnan nem remélhetett pénzt, közölték, az Európai Központi Bank csak komoly reformok ellenében segít. Ez pedig közvetetten Berlusconi regnálásának végét is jelentette.
