A kereszt halála

Ami érvényes a bevándorlókra, legyen érvényes a szülőföldjükön maradó keresztényekre is.

Az örmény népirtással foglalkozó kevés irodalmi mű egyikének, Franz Werfel Musza Dagh negyven napja című regényének ezek az utolsó mondatai: „Gabriel Bagradjannak szerencséje volt. A törökök második golyója szétzúzta a halántékát. Amikor lezuhant, belekapaszkodott a fejfába és magával rántotta a földre. És fiának a keresztje ott feküdt a szívén.”

Sokan nem jártak olyan jól, mint Gabriel Bagradjan. Az örmény papokat és értelmiségieket kivégzésük előtt megkínozták. Kivájták a szemüket, szögeket vertek a talpukba. Templomaikat rájuk gyújtották, nyilvánosan felakasztották őket, sokakat fejjel lefelé. Voltak, akiket lefejeztek, voltak, akiket keresztre feszítettek. A nyilvános kivégzések mindennaposak voltak. Nem kegyelmeztek se öregnek, se nőnek, se gyereknek.

Az örmények egy részét a későbbi Szíriába deportálták, többségük ott pusztult a sivatagban és a részükre felállított koncentrációs táborokban. A népirtást Anatóliában csak azok a nők élték túl, akiket iszlamizáltak és erőszakkal beházasítottak. Sok kurd és török nevű ember nem is tudta, hogy anyja, nagyanyja vagy dédnagyanyja szexrabszolgaként élte túl.

Az Iszlám Állam egy évszázaddal később ugyanitt lerombolta a keresztény templomokat, azokat a keresztényeket pedig, akik nem voltak hajlandók áttérni, nyilvánosan kivégezték. Felakasztották őket. Voltak, akiket lefejeztek, voltak, akiket keresztre feszítettek. A nőket szexrabszolgának adták. Nem kegyelmeztek se öregnek, se nőnek, se gyereknek.

Az ifjútöröknek nevezett nacionalista irányzat által létrehozott világi államot alig lehet bármiben is az ISIS-hoz hasonlítani. De még az örmények üldözését elkezdő Oszmán Birodalmat sem nagyon. Ám ebben az egyben mintha ismétlődne a történelem.

Egyiptomban az arab tavasz óta több száz kopt halt meg pokolgépes merényletekben és atrocitások következtében. A robbantás kétszeres győzelem. Egyrészt sokat meg lehet ölni a hitetlenekből, másrészt szimbólumaikat is likvidálni lehet. Ez történt a tantai Szent György- és az alexandriai Szent Márk-székesegyházakban tartott virágvasárnapi miséken. A két támadásban legalább 43 ember meghalt, a sebesültek száma a százat is meghaladta. Tavaly márciusban a kelet-pakisztáni Pandzsábban öngyilkos merénylő robbantott húsvétkor. A következmény: 56 halott. Líbiában és Afrika más iszlám országaiban is lefejezik és halomra lövik a keresztényeket. Értük nincs közös gyász a Nyugat városaiban. Ők csak egy-egy rövidebb újsághír.

Sokan mondják, hogy ennek semmi köze az iszlámhoz. Meg hogy a mérsékeltebb muszlimokat is üldözik, és ugyanolyan kegyetlenül bánnak velük. Így igaz. De mégis keresztény közösségek semmisülnek meg, ősi kultúrájukkal együtt. Egy szír püspök mondta nemrégiben, hogy ha feleannyit törődnének velük, mint egyes védett állatfajokkal, nem kellene elpusztulniuk.

A muszlimok is menekülnek az iszlám fundamentalista rezsimek és a háború elől, halljuk nap mint nap. Igaz. Persze. Sőt: sokkal több muszlim menekült van, mint keresztény. Legalábbis az abszolút számokat tekintve – mert az arányok már mást mutatnak. Meg aztán olyan is előfordul, hogy a muszlim menekültek a tengerbe hajítják a velük együtt menekülő keresztényeket.

Azt is mondják, a közel-keleti keresztények támogatták a bukott diktatúrákat. A koptok az egykori Mubarak-rezsimet, a szír keresztények Basár al-Aszadot. Ha van is ebben igazság, vajon mi az oka? Az, hogy hagyták őket élni. Mert világi diktatúrák voltak. Korruptak és zsarnokiak, de nem irtották ki azokat, akik keresztet hordtak a nyakukban, vagy nem viseltek burkát. A muszlim országokban azonban a korrupt nacionalista diktatúrákat nem demokráciák váltották fel, hanem tömeggyilkos iszlamista hordák rémuralma. Annak idején a korrupt nacionalista diktatúrákat Kínában Mao, Kambodzsában Pol Pot követte. Ismerjük a történelmi példákat.

Amíg Egyiptomban vagy Pakisztánban a hadsereg megakadályozza az iszlamista hatalomátvételt, addig csak napi atrocitásoknak és szórványos terrortámadásoknak vannak kitéve az ottani keresztények. Afganisztánban viszont a tálibok idején a Biblia birtoklásáért azonnali halál járt. A nyugati segítséggel hatalomra jutott rezsim alatt a kabuli parlamentben arról vitatkozgatnak, hogy a keresztény hitre tért muszlimokat nyilvánosan kellene kivégezni, a külföldi keresztényeket pedig ki kell utasítani az országból. A lakosság nagy tüntetéseken kifejezett üdvrivalgása közepette.

A kereszténység nevében is műveltek ilyesmiket egykoron, állítják ugyancsak. Valóban. Csakhogy ha ebbe a logikába belemegyünk, mindenhol előkerülhetnének a történelmi sérelmek és a revansvágyak. Meg aztán akik ezt mondják, más történelmi disznóságokat elfelejtenek hasonló logikával felemlíteni. Valahogy mindig csakis a kereszténységre vonatkozik ez az „érv”. Maradjunk annyiban: tegnap tegnap volt, ma ma van.

Egyszer egy itteni muszlim felvilágosított, hogy van keresztény terror is. Keresztény paramilitáris egységek hajtanak végre muszlimokkal szembeni etnikai tisztogatásokat. Igen, Közép-Afrikában: válaszul az ottani iszlamista terrorra. Csádból és Szudánból ugyanis egy időben iszlamista milíciák kirándultak át keresztényeket irtani nem muszlim többségű országokba is. Amint megérkeztek valamely városba vagy faluba, az első kérdésük az volt, hogy merre van a templom és a pap.

Az iszlamista téboly persze tényleg nem csupán a keresztény közösségeket veszélyezteti. Afganisztánban a tálib uralom idején az évszázadok viharai ellenére ott maradt maroknyi hindu közösség tagjainak sárga szalagot kellett viselniük megkülönböztető jelzésként, a több száz éves óriás Buddha-szobrokat pedig rakétákkal lőtték szét, hiába ajánlotta fel India, hogy elszállíttatja mindet a saját költségén.

Irak déli részén élnek a mandeusok. Az utolsó gnosztikus csoport, amely megmaradt az ókorból. Keresztelő Szent Jánost tisztelik, saját szent könyveik vannak. Életmódjuk, nyelvük, kultúrájuk, hitviláguk élő múzeum. A Korán is említi őket a zsidók és a keresztények mellett, mint azokhoz hasonló, már nem pogány, ezért nem feltétlenül elpusztítandó vallási közösséget. Kétezer évig képesek voltak túlélni, megmaradni az iraki mocsárvidéken. Velük mi lehet? Vélhetően az, ami az élettelen múzeumokkal szerte a Közel-Keleten.

Miért kell minderről cikket írnom? Talán megfertőzött az a kulturális-baloldali nézet, miszerint védeni kell a kisebbségek sajátos kultúráját. Márpedig ha ez a frissen bevándorolt muszlimokra érvényes Európában, akkor érvényes kell hogy legyen az évezredek óta saját szülőföldjükön élő keresztény és más közösségekre is.

Persze lehet a kulturális sajátosság egyik jellemzője a kizárólagosság is. Szaúd-Arábiában – minthogy szent földnek számít az egész terület – nem szabad keresztény templomot építeni. Viszont a szaúdi kormány, amely menekülteket ugyan nem fogad be, kétszáz mecset építését támogatta volna Németországban.