Az egész ország láthatta néhány nappal ezelőtt, hogy milyen az, amikor a Miniszterelnökséget vezető szuperminiszter – a felkészültségével tapasztalt újságírókat leiskolázó, háromórás kormányinfókat levezénylő politikai óriás – hirtelen elmerül egy köznapi vita mocsarában. Hozva egy Mónika-show minden ismert elemét: a másik szapulását, meghazudtolását, valamint a vonal alatti szavakat és kifejezéseket is.
Aki lemaradt volna a produkcióról, megnézheti a felvételét elsőként közlő Csípős portálon, vagy szinte bárhol, hiszen a videót az országos média is átvette. Lázár János a csongrádi térség országgyűlési képviselőjeként a csanádpalotai fideszes polgármesterjelölt, Nyergesné Kovács Erzsébet mellett korteskedett egy lakossági fórumon. A későbbiekhez viszonyítva jelentéktelennek tűnhet, de már a belépője felért egy jellemrajzzal. A tőle megszokott játékos-cinikus vigyorral lopakodott Nyergesné, azaz a hőn áhított mikrofon mellé, felvillanyozva várta a simának ígérkező fellépést, egy laza „mi van?”-t is odavetett valakinek. Testbeszéde mindenestül azt üzente, élvezi a szereplést, és alig várja, hogy Nyergesné befejezze egyébként erőtlenre sikeredett beszédét.
Bár a lakossági fórumok általában a vitás kérdések megbeszéléséről szólnak, Lázár nagyvonalúan túllépett az érdemi párbeszéd lehetőségén. „Nem javaslom a széthúzást, nem javaslom a fölösleges vitákat, nem javaslom a mocskolódást egy olyan helyzetben, amikor mindenki segítségre szorul” – mondta. Szavai békítőnek tűnnek, a sorok között olvasó számára azonban villan a háttérüzenet. A térség és az ország egyik legnagyobb hatalmú embere rögzíti, hogy mit nem javasol, és jelzi, hogy mit kellene tenni. Csak hogy legyünk ezzel is tisztában. A miniszter utána azzal is elviccelődött, hogy ha már mindenki tudja, kire fog szavazni, akkor a palotai lakosoknak nincs más dolguk, mint meghívni őt és embereit egy fagyira.
Egy dühös helyi asszony azonban ekkor váratlanul szót kért – és innentől Lázár János sem felejthette el, hogy nem a Parlament valamelyik hűvös termében, fejenként két percet kapó riporterek előtt beszél. Ez már a karcos valóság, és a körülötte ülő, munkába, a munka hiányába és a kilátástalanságba belerokkant emberek nem csupán biodíszletek. „Mit tetszett mondani, hogy ha valaki havonta a 220 ezret nem keresi meg, az lúzer? [ ] Maga ne asszonyomozzon nekem! [ ] Ha lúzernek nevez minket, itt mindenki lúzer, ötvenezer forintból élünk” – kiabálta a nő, pontatlanul emlékezve-emlékeztetve a legendás Lázár János-i bon mot-ra, miszerint akinek nincs semmije, az annyit is ér.
A miniszter, a viták nagy kedvelője kapcsolt. A tévedésbe kapaszkodott persze, hiszen valóban nem említett 220 ezres bért és lúzereket. Csakhogy nem érte be ennyivel: szemenszedett hazugságnak nevezett mindent, amit az asszony mondott, aztán megvető, nyegle, trágárnak mondható hangnemben kezdett beszélni Nyergesné ellenfeléről, Debreczeni Istvánról is. Konkrétan azt mondta, a korábban plakátrongálás miatt megbüntetett független polgármesterjelölt „összeszarta magát” a bíróságon. Ne felejtsük el, a miniszter ezt pár perccel azután jegyezte meg, hogy ő maga jelezte: nem javasolja a mocskolódást.
Mielőtt bárki azt gondolná, csupán az „összeszarta” kifejezésen rugózom: itt nem egy tyúkperről van szó, nem két ivócimbora összekapásáról a kocsma hátsó teraszán. Az ország egyik legbefolyásosabb személyisége rúgott bele átlagemberekbe, alázott meg valódinak alig mondható politikai ellenfelet. Csupán azért, mert ő maga nem volt képes felülemelkedni a pillanat hevén és a győzelem iránti vágyán. Úgy láthatta, a nyers számonkérés azonos a sárdobálással, amire az a jó válasz, hogy lemegy egy szint alá, és két marékkal dob vissza, alantas, kispályás, de megnyerhető játszmaként kezelve a helyiek valódi problémáit és dühét.
A szópárbajból talán győztesen került ki, de a helyzetet elvesztette. A kamerának köszönhetően egy ország előtt maradt alul Lázár János a valósággal folytatott harcban, besározva önmagát is.
Ezen az sem változtat, hogy a bekiabáló asszony pontatlanul idézett, és az sem, hogy a fideszes Nyergesné papírforma szerint hozta a csanádpalotai polgármester-választást. Az emberek a szavazófülke magányában – ahová Lázár is terelgette a polgárokat – talán egyedül érzik magukat a napi túlélést kegyként biztosító hatalommal szemben, és a „megfelelő helyre” húzzák be az ikszet. De nem fogják elfelejteni, ahogy a mindig-mindig vigyorgó, megfoghatatlanságát látványosan élvező kancelláriaminiszter lefagyott egy felpaprikázott vidéki asszonnyal szemben. Ahogy azt sem felejtik el, hogy olyan stílusban vágott vissza, ami nemhogy parlamenti és miniszteri tisztségeihez nem volt méltó, de aznap viselt – szokásosan elegáns – zakójához különösen nem.
