A válogatott maradéka a magyar, a lengyel, az ukrán, az amerikai, a szlovák, a dán, az orosz és az izraeli első osztályban futballozott vagy koptatta a padot, mások a német és a francia második vonalban vitézkedtek.
Lássuk a topbajnokságok magyar edzőit. Dárdai Pál a Hertha BSC-ből úgy csinált két éven belül kétszer is Európa-ligás csapatot, hogy klubjáé az egyik legszerényebb költségvetés a Bundesligában. Ne legyen kétségünk afelől, hogy ha Dárdai itthon ragad – kezdeti tervei szerint pár év után hazatért volna Pécsre –, jó eséllyel a válogatott kispadjának közelébe sem kerül. Ám húszéves berlini tapasztalata olyan tudással vértezte fel, amely alkalmassá tette arra, hogy a Hertha gyerekcsapatának öltözőjéből indulva rövid idő alatt szép eredményeket érjen el. Németországban a szurkolók és a játékosok az év edzőjének választották – olyanok előtt, mint Thomas Tuchel vagy Pep Guardiola. Kiemelkedő edzőinket tekintve ő a sor eleje, egyben a vége is.
Összegzésképp: míg a Szalai-beszéd idején egy elitbajnokság egy csapatánál sem játszott kulcsszerepet labdarúgónk, négy évre rá van egy Gulácsink és egy Dárdaink. Mindez nem felmentés az andorrai 0-1-re vagy arra, hogy négyszer egymás után kaptunk ki rúgott gól nélkül, negatív történelmi rekordot felállítva. Ám arra bizonyíték, hogy 2013 óta nem következett be gyökeres változás a magyar fociban, ami javíthatná kilátásainkat. A józanság viszont továbbra sem futballvezetésünk erénye. Csányi Sándor, a magyar szövetség feje volt az, aki Szalainak engedélyt adott négy éve, hogy borítsa az asztalt Telkiben. Ugyanő a norvégok elleni sikeres Eb-pótselejtezőt követő hangulatban azt mondta: mostantól minden Európa-bajnokságra kötelező a kijutás. A világbajnokságokról, igaz, nem beszélt.
