A szurkolók és a futballszerető emberek 10-20 éve át vannak verve. Emlékszünk még erre a mondatra? Nem Végh Antaltól vagy valamelyik hazai szakírótól származik. Szalai Ádám kezdte így emlékezetes telki beszédét négy évvel ezelőtt. Akkor épp az amszterdami 1-8-as vereség sokkjából próbált felocsúdni Magyarország, ehhez adott segítséget a válogatott csatára. Kertelés nélkül mondta ki: szemfényvesztés a szövetség és a válogatott részéről, hogy évről évre az Európa-bajnokságra és a világbajnokságra való kijutást tűzi ki célul, és a fociszeretők ezt be is nyelik. Eközben nincs egy játékosunk sem, aki valamelyik jegyzett európai bajnokságban kezdőként játszana hétről hétre, és olyan edzőnk sincs, aki ezek bármelyikében ülne a kispadon. Ehhez képest a közvélemény a félrecsúszott célkitűzés nyomán rendre elvárja a bravúrt, majd amikor azt nem képes hozni a nemzeti csapat, elverik rajta a port.
A tavalyi Európa-bajnokságon nyolcaddöntőbe jutott válogatott körüli ujjongás sokak emlékezetéből kiégette Szalai intelmeit. Pedig érdemes megvizsgálni, mi változott Amszterdam óta, főképp annak tükrében, hogy múlt pénteken a válogatott a pokol újabb bugyrát is megjárta Andorrában.
Röviden: szinte semmi. Az öt legszínvonalasabb európai bajnokságban – német, olasz, spanyol, angol, francia – egy játékosunk volt állandó tagja a kezdőcsapatnak az elmúlt években: Gulácsi Péter. A Lipcse kapusa a Bundesligába feljutott csapat alapembere lett. Remekelt sokáig, a legjobbak közt is éllovas lett, végül másodikként zárt a klubban, harmincnégy meccsén mindössze harmincöt gólt kapott, ez az egyik legjobb mutató a mezőnyben.
Nagy Ádámot emelhetjük még ki, aki ingázott a kispad és a kezdő között az olasz első osztályú Bolognában. A nemzeti csapat többi játékosához képest ez is kimagasló teljesítmény. Elitbajnokságban „játszogatott” még Kleinheisler László, Sallai Roland, Balogh Norbert, Lang Ádám és Szalai, aki a Bundesliga valaha volt legeredményesebb magyar játékosa már – úgy is, hogy főleg csereként jut szóhoz a Hoffenheimben.
A válogatott maradéka a magyar, a lengyel, az ukrán, az amerikai, a szlovák, a dán, az orosz és az izraeli első osztályban futballozott vagy koptatta a padot, mások a német és a francia második vonalban vitézkedtek.
Lássuk a topbajnokságok magyar edzőit. Dárdai Pál a Hertha BSC-ből úgy csinált két éven belül kétszer is Európa-ligás csapatot, hogy klubjáé az egyik legszerényebb költségvetés a Bundesligában. Ne legyen kétségünk afelől, hogy ha Dárdai itthon ragad – kezdeti tervei szerint pár év után hazatért volna Pécsre –, jó eséllyel a válogatott kispadjának közelébe sem kerül. Ám húszéves berlini tapasztalata olyan tudással vértezte fel, amely alkalmassá tette arra, hogy a Hertha gyerekcsapatának öltözőjéből indulva rövid idő alatt szép eredményeket érjen el. Németországban a szurkolók és a játékosok az év edzőjének választották – olyanok előtt, mint Thomas Tuchel vagy Pep Guardiola. Kiemelkedő edzőinket tekintve ő a sor eleje, egyben a vége is.
Összegzésképp: míg a Szalai-beszéd idején egy elitbajnokság egy csapatánál sem játszott kulcsszerepet labdarúgónk, négy évre rá van egy Gulácsink és egy Dárdaink. Mindez nem felmentés az andorrai 0-1-re vagy arra, hogy négyszer egymás után kaptunk ki rúgott gól nélkül, negatív történelmi rekordot felállítva. Ám arra bizonyíték, hogy 2013 óta nem következett be gyökeres változás a magyar fociban, ami javíthatná kilátásainkat. A józanság viszont továbbra sem futballvezetésünk erénye. Csányi Sándor, a magyar szövetség feje volt az, aki Szalainak engedélyt adott négy éve, hogy borítsa az asztalt Telkiben. Ugyanő a norvégok elleni sikeres Eb-pótselejtezőt követő hangulatban azt mondta: mostantól minden Európa-bajnokságra kötelező a kijutás. A világbajnokságokról, igaz, nem beszélt.
