Sajnálom, hogy ezt a cikket meg kellett írnom, mert nagyon sokat tanultam Róna Pétertől, mindenekelőtt azt, hogy az euró bevezetése miként segítette Németországot az euróövezet, illetve az Európai Unió gazdasági hegemónjává válásában (politikai hegemónná csak azért nem válik, mert nem akar, inkább gardedámként vagy még inkább felettes énként maga mellé veszi Franciaországot). Egyszer még az a kitüntetés is ért, hogy együtt adhattam elő vele egy kis parlamenti párt gazdaságpolitikai rendezvényén. Ezt a cikket nem a kormány védelmében írom – amelyet azzal vádol, hogy fordítva ül a lovon, mert ahelyett, hogy „a kis- és közepes vállalkozások, illetve munkavállalók terheit csökkentené, azaz a bérjárulékokat mérsékelné, inkább a régióban a legalacsonyabbra engedte a vállalkozásokat terhelő adót” (Versenyképességünk bánja a magas bérterheket, Magyar Nemzet, 2017. május 22.). Azért írom, mert ez téves alapvetés, s mint ilyen, nem építhető rá felzárkózással kecsegtető gazdaságpolitika. Sőt.
Muszáj a közgazdasági alapoknál kezdenem. Erőteljesen egyszerűsítve: mindösszesen két jövedelemtermelésre képes termelési tényező létezik, a tőke és a munka. E kettő kombinálásával a vállalat terméket/szolgáltatást állít elő, amit a piacon értékesít, így bevételre tesz szert, amiből első körben kifizeti beszállítóit (termelőfelhasználás) és munkavállalóit. A munkaadó munkavállalói kifizetése során az adóhatósághoz utalja a (bruttó) bérükből levonandó és a (bruttó) bérük után fizetendő adókat és járulékokat, valamint számlájukra utalja nettó bérüket – ezek együttese a nemzeti számlák rendszerében a munkavállalói jövedelem (compensation of employee). Ami megmarad, az a tőkejövedelem. Abból második körben elszámolható a tőke értékállóságát biztosító amortizáció, ami még azután is megmarad, az az üzleti tevékenység eredménye, amelyből harmadik körben társasági adót (vállalkozási nyereségadót) fizetnek. A társasági adóval csökkentett eredményt osztalékként kifizetik, miután negyedik körben abból osztalékadót (forrásadót) fizetnek.
A kapitalista gazdaság működőképességének alapfeltétele és a vállalkozói tevékenység legfőbb motiváló tényezője, hogy a jegyzett tőkére vetített profit mértéke rendszerszerűen (üzleti siker esetén sokszorosan) meghaladja a kockázatmentes befektetéssel elérhető hozamot. A tőkejövedelem és a munkajövedelem együttese a hozzáadott érték, egy ország vállalatai által előállított hozzáadott értékek összessége az ország GDP-je.
Ezen egyszerű modell alapján könnyen megérthető, hogy közgazdasági értelemben kizárólag a munkajövedelmek adóznak, a tőkejövedelmek nem (azok csak technikai értelemben), s az is, hogy amennyivel nő a munkavállalói jövedelem, épp annyival csökken a tőkejövedelem, vagy fordítva. A profit növelésének legkézenfekvőbb módja a munkavállalói jövedelmek csökkentése. Lehetne ennek más módja is, hogy mást ne mondjak: az innováció. Olyan új, magas technikai-technológiai szintet képviselő termékek gyártása, szolgáltatások nyújtása vagy régebbiek korszerűsítése, amelyek iránt a kereslet fokozott, ami miatt magasabb ár érhető el. De az innovációhoz tudás, ötlet, piacismeret, elszántság stb. kell. Ennél kevésbé fárasztó egyrészt politikai barátságok intenzív ápolásával némileg túlárazott és más által véletlenül sem nyerhető közbeszerzéseken indulni, másrészt olyan közgazdaságtani okosságokkal bombázni a széles közvéleményt, és rajtuk keresztül a döntéshozókat, mint amilyenekkel az RSM Hungary – amelynek tanulmánya kapcsán e lap újságírója Róna Pétert kérdezte – és a Mazars adó- és üzleti tanácsadó cég bombázza (Még mindig Magyarországon a legdrágább alkalmazni valakit, Index, 2017. május 23.). Hogy csak az utóbbi napokban megjelent hírekből szemezzek, nem megfeledkezve Bokros Lajos hasonló konklúziójú friss opusáról (5%-15%-25%, Élet és Irodalom, 2017. május 12.).
Ezek az „okosságok” közgazdasági szempontból ostobaságok. Nincs közgazdasági értelme az olyan terminus technicusoknak, mint a „foglalkoztatói terhek”, „munkát terhelő költségek”, „bérre rakodó járulékok”, „adóék”, sőt még olyanoknak sem sok, mint újraelosztás vagy az állam terjedelme – csak és kizárólag a munkavállalói jövedelemnek (compensation of employee) van, minden más csak a tisztánlátás megzavarására szolgál. Az a cég, amelynek teher és nem a profit eléréséhez szükséges feltétel a munkavállalók foglalkoztatása, az zárja be a kapuit. A „foglalkoztatói terhek” járulékcsökkentéssel elérhető nagyobb versenyképessége – dekódolva – a profitok növelésének vágyából származik, ám anélkül, hogy ezért bármiféle vállalkozói erényt csillogtatni kellene.
Lehet persze hinni abban – a kormány hisz is –, hogy a mesterségesen alacsonyan tartott munkavállalói jövedelem okán magasabb profitokból a cégek majd „fejlesztenek, beruháznak”, ez a hit azonban sokkal inkább járadékvadászatra szocializál, mint innovációra. Az a gazdaságpolitika, amely a globális piacgazdaság körülményei között hisz abban, hogy ily módon úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás érhető el, zsákutcába tévedt. Ennek egyik, ha nem is abszolutizálható jele a magyarok EU-s munkavállalása. (Erről szóló írásom: Hinni a könnyeknek – járulékcsökkentéssel a munkaerőhiány ellen? Portfólió, 2016. október 2.)
A tisztánlátás egyféle adóreformmal érhető el: a munkaadó kötelezettsége csak és kizárólag a munkavállalóval kötött munkaszerződésbe foglalt munkavállalói jövedelem megfizetése. Semmi több. A munkavállaló pedig személyi jövedelemadót és járulékot fizet úgy és olyan mértékben, ahogy és amilyen mértékben választott képviselői, a dolgozó nép okos gyülekezete a Tisztelt Házban jónak látja. Ha az alkuból kimaradna az állam és polgára diskurzusába illetéktelenül betolakodó, mindkettőt összezavaró harmadik, a munkaadó, sokkal racionálisabb viták lennének folytathatók arról, hogy milyen is legyen az állam. A munkaadók meg, ami egy susztertól elvárható, maradjanak a kaptafánál.
Nincs nyeregben – válasz Németh Györgynek
Én is sajnálom, hogy Németh György kényszert érzett cikke megírására, hiszen az nem valamiféle közgazdasági törvény alkalmazására, hanem egy egyszerű, de annál sajnálatosabb félreértésre épül. Érvelése persze nem újdonság. Ilyen és ehhez hasonló érveléssel győzködik a tőke neoliberális barátai a törvényhozókat immár sok évtizede a társasági adó maradéktalan eltörlésének közgazdaságtani megalapozottságáról. Az érvelés szerint „közgazdasági értelemben kizárólag a munkajövedelmek adóznak”, mert végső soron az adó a munkavállalóknak fizethető összeget csökkenti. Ha nem lenne társasági adó, több maradna bérre, és/vagy a termékek alacsonyabb áron kerülnének a fogyasztóhoz. Csakhogy a bérek és a béreket terhelő adók kifizetése után megmaradt tőkejövedelem már nem munkajövedelem, hiszen azt a tőke kisajátította. Miközben kézenfekvő, hogy a munkajövedelem adóztatásának mérséklése javítana a munkavállalók és a munkaadók helyzetén – a munkavállalók nettó fizetése emelkedne, és a munkaadók bérköltségei csökkennének –, egyáltalán nem biztos, hogy a tőkejövedelem adóztatásának beszüntetése a munkajövedelmek emelkedését eredményezné. Ezzel szemben a munka alacsonyabb adóztatása növelné a vállalkozások életképességét, több vállalkozás maradna talpon, több lenne a munkahely, és nőne az adóbázis. A munka magas adóztatása persze egyben a tőke adóztatása is, hiszen a munkát terhelő magas adók a tőke jövedelmezőségét is csökkentik. A baj vele az, hogy miközben a társasági haszonadó csak akkor fizetendő, ha van haszon, a munkát terhelő magas adók eleve meghiúsíthatják a tőke megtérülési rátáját, a haszon kitermelésének lehetőségét. A munkajövedelmek magas adóztatása tehát kockázatosabbá teszi a beruházást, mint egy azonos mértékű nyereségadó. (Róna Péter közgazdász)
