A legnagyobb gond a szunniták lakta, nyersanyagban és egyéb erőforrásokban szegény, sokat szenvedett – de facto teljesen tönkretett – területekkel van. Itt Szaddám Huszein bukása óta folyamatosak a harcok. Először az amerikai megszállás ellen felkelők és a megszállók, majd a helyi törzsek és az al-Kaida vezette felkelőcsoportok között. A helyi törzsekkel az amerikaiak megállapodtak, hogy amennyiben segítik a felkelés leverését, pénzbeni jutalmat, bizonyos fokú önállóságot, a központi források számukra kedvező elosztását kapják. Az amerikaiak kivonultak, a fegyvereket a bagdadi kormány jórészt elkobozta, központi forrás nem érkezett.
2014-től a cserben hagyott, jelentősen meggyengült törzsekre keselyűként csapott le az Iszlám Állam. Végső csapásként a fekete ruhás harcosokat 2016-tól iráni segítséggel visszaszorító síita milíciák érezték úgy, hogy hitbéli ellenlábasaik földjén szabad a vásár, beleértve a népirtást is. Ismertek esetek, amikor a „felszabadított” szunnita falvakba benyomuló Badr milícia tagjai – az Iszlám Állam kollaboránsaiként kezelve a helyi lakosságot – egyszerűen lemészároltak minden élő lelket. A sokat szenvedett föld sorsa, amelynek lakói a radikálisok és a velük szimbiózisban élő szervezett bűnözői csoportok kivételével senki számára nem jelentenek értéket, hosszú időre kilátástalan. Miután a térségben egyetlen állam sincs abban a helyzetben, hogy vonzó alternatívát kínáljon, önálló létre pedig önhibájukon kívül képtelenek, hosszú időre a migráció utánpótlási forrását jelentik. A bagdadi kormány pedig semmilyen eszközt nem fog allokálni a porig rombolt infrastruktúra helyreállítására. Barzani fiának elképzelése itt nem valósulhat meg. Marad a semmi jóval nem kecsegtető, mindent és mindenkit kiszipolyozó, de attól eltekintve teljességgel nemtörődöm bagdadi fennhatóság.
