Hiába várnak békét és stabilitást

Kurdisztán megalakulása újabb mérföldkő lesz az Irak széthullásához vezető úton.

Maszúd Barzani, az iraki autonóm kurd régió vezetője június 8-án bejelentette: szeptember 25-én népszavazást fognak tartani. Arról kérdezik majd a szavazókat, egyetértenek-e azzal, hogy a régió önálló kurd állammá alakuljon. Az elnöknek aligha vannak kétségei a szavazás eredményét illetően. Célja, hogy az ötmilliós lakosság felhatalmazást adjon a jelenleg is nagyfokú önállóságot élvező vezetés számára, hogy alkalmas időpontban deklarálja a független Kurdisztán megalakulását. A lépés újabb mérföldkő lesz az Irak széthullásához vezető úton. Masrur Barzani, a kurd vezető fia, a kurd biztonsági kabinet vezetője tavaly júniusban kijelentette: az Irakban zajló szektariánus népirtás egyetlen megoldása, ha a mostani állam helyén három új entitás, jelesül egy kurd, egy síita és egy szunnita államalakulat jön létre.

Az ifjabb Barzani által hangoztatott állásponttal vallási és demográfiai alapon egyet lehetne érteni, a helyzet azonban ennél lényegesen összetettebb. A vizionált kurd és síita entitás rendelkezik minden erőforrással, amely önálló létüket garantálni tudja. A Kirkuk fővárossal létrejövő Kurdisztán lakossága azonban korántsem lenne homogén: jelentős türk és arab kisebbség is van itt, előbbieket a kurdok törökbarát „ötödik hadoszlopként” kezelik. Kirkukot a bagdadi kormány sem szívesen engedné ki a kezéből, de miután csakis és kizárólag a kurd pesmergákon múlott, hogy a város nem vált második Moszullá (az Iszlám Állam harcosainak közeledtére az iraki hadsereg megfutamodott), érveik gyengének bizonyulhatnak. A Kirkuk környéki olajmezők ellenőrzéséről a bagdadi vezetők kénytelenek lesznek lemondani.

A Bagdad központtal működő, kizárólag síita érdekeket érvényesítő, erős iráni támogatást élvező országrész életképessége és jövője Irán szándékaitól függ. Bagdadban már most is az történik, amit Irán akar, és ha Irak jelenlegi vezetését sikerül rávenni arra, hogy kinyilvánítsa a síiták lakta területek Iránhoz való, szövetségi államformában megvalósuló csatlakozási szándékát – ami az annexió egy békésebb formája –, nehéz elképzelni, ki állna ennek útjában. Pláne, ha ezt a kurdok, egyfajta quid pro quo keretében, nem elleneznék. Kurdisztán legnagyobb kereskedelmi és gazdasági partnere Irak, tehát nekik minden megoldás jó, amely garantálja a helyzet fennmaradását, és nem jelent fenyegetést számukra.

A legnagyobb gond a szunniták lakta, nyersanyagban és egyéb erőforrásokban szegény, sokat szenvedett – de facto teljesen tönkretett – területekkel van. Itt Szaddám Huszein bukása óta folyamatosak a harcok. Először az amerikai megszállás ellen felkelők és a megszállók, majd a helyi törzsek és az al-Kaida vezette felkelőcsoportok között. A helyi törzsekkel az amerikaiak megállapodtak, hogy amennyiben segítik a felkelés leverését, pénzbeni jutalmat, bizonyos fokú önállóságot, a központi források számukra kedvező elosztását kapják. Az amerikaiak kivonultak, a fegyvereket a bagdadi kormány jórészt elkobozta, központi forrás nem érkezett.

2014-től a cserben hagyott, jelentősen meggyengült törzsekre keselyűként csapott le az Iszlám Állam. Végső csapásként a fekete ruhás harcosokat 2016-tól iráni segítséggel visszaszorító síita milíciák érezték úgy, hogy hitbéli ellenlábasaik földjén szabad a vásár, beleértve a népirtást is. Ismertek esetek, amikor a „felszabadított” szunnita falvakba benyomuló Badr milícia tagjai – az Iszlám Állam kollaboránsaiként kezelve a helyi lakosságot – egyszerűen lemészároltak minden élő lelket. A sokat szenvedett föld sorsa, amelynek lakói a radikálisok és a velük szimbiózisban élő szervezett bűnözői csoportok kivételével senki számára nem jelentenek értéket, hosszú időre kilátástalan. Miután a térségben egyetlen állam sincs abban a helyzetben, hogy vonzó alternatívát kínáljon, önálló létre pedig önhibájukon kívül képtelenek, hosszú időre a migráció utánpótlási forrását jelentik. A bagdadi kormány pedig semmilyen eszközt nem fog allokálni a porig rombolt infrastruktúra helyreállítására. Barzani fiának elképzelése itt nem valósulhat meg. Marad a semmi jóval nem kecsegtető, mindent és mindenkit kiszipolyozó, de attól eltekintve teljességgel nemtörődöm bagdadi fennhatóság.

Irak átalakulása alapvető, most még nem látható változásokhoz vezet a térség erőviszonyaiban. Egy dolog biztos: az átalakulás sem békét, sem stabilitást nem hoz. A létrejövő Kurdisztán – amely Törökországgal kezdettől fogva és magától értetődően feszült viszonyban lesz –, a polgárháború következtében területi integritásában fenyegetett Szíria, valamint a szétszabdalt Irak továbbra is minden közvetlenül és közvetve érintett fél játék- és harctere marad. A lapokat újraosztják, lesznek nyertesek és vesztesek. A kurdok momentán előbbiek közé sorolhatják magukat. Súlyos anyagi és véráldozatok árán. Irak senkit nem érdeklő szunnitái számára viszont marad a pusztulás vagy az emigráció.

A szerző közgazdász.