Hogyan állítsuk meg az oligarchákat?

A kormányok helyett az uniós régiókra kellene bízni a fejlesztési források elosztását.

Vegyünk egy konkrét példát. Hogyan lehetne elejét venni annak, hogy az uniós pályázati pénzek zömét Mészáros Lőrincek, illetve strómanjaik szerezzék meg, mondjuk a Balatonnál? Amíg kizárólag a kormány kontrollálja a pályázatokat és a pénzek folyósítását, addig aligha lesz megoldás. Ha viszont lenne például egy határokon átívelő európai uniós régió, amely, tegyük fel, a Dunántúl nagy részéből, Ausztriának a régi Őrvidékhez tartozó térségéből, Szlovénia és Szlovákia erre a határszakaszra eső térségeiből állna, akkor minden pályázatot ezeknek az országoknak a szakmai képviselőiből álló testületek bírálhatnának el kötelezően, és közvetlenül hívnák le az elnyert forrásokat (így egyik vagy másik kormány azok kiutalását sem blokkolhatná). A többi ország küldöttei az adott ország nemzeti oligarcháinak trükkös pályázatait külön örömmel fúrnák meg, és hamar szembesülni kellene azzal, hogy jószerivel csak a szakmai érvek jelenthetnek közös nevezőt.

Milyen egyszerű lenne a megoldás: csupán el kellene kezdenünk a konkrét pályázatok és gazdasági-kulturális projektek szintjén megvalósítani mindazt, amiért létrejött az Európai Unió. Kérdés, hogy vajon miért vártunk ezzel ilyen sokáig, és miért csak a huszonnegyedik órában, már-már végveszélyben kapunk észbe, hogy – jobb esetben – megvalósítsuk azt, ami kezdettől az egyetlen logikus és koherens európai út lett volna. Ha még most sem változtatunk elég gyorsan, néhány év alatt szét is eshet az unió, aminek nem csak gazdasági téren lennének beláthatatlan következményei. Mert a „szuverén nemzetállamok Európája”, amely ma valójában a nacionalista és többnyire putyinista oligarchák rendszerét jelenti, történelmileg egymással folyamatosan háborúzó nemzetállamokat jelentett egészen a békerendszerként létrejött EU megteremtéséig. Sürgősen el kell tehát döntenünk, hogy békés integrációt akarunk, vagy az újabb nacionalista indíttatású háborúk Európáját. Mert hamar eljöhet az a pont, amikor már nem lesz választási lehetőségünk.

Mi tehát a teendő a pragmatikus megoldás felvázolásán túl? A visegrádi tagországok ellenzéki képviselőinek az Európai Parlamentben minél előbb javasolniuk kell az EU döntési mechanizmusai szempontjából leghatékonyabb formában, hogy induljon el a kohéziós és strukturális alapok radikális reformja, határokon átívelő uniós régiók létrehozásával. A nyugati magországok ezt vélhetően nagy erőkkel támogatnák, mivel elsőrendű érdekük a jelenlegi rendszer gyors és hatékony átalakítása, továbbá számukra sokkal kevésbé tűnne érdeksérelemnek, ha a kormányok nem szólhatnának bele olyan szakmai döntések meghozatalába, ami amúgy sem az ő kompetenciájuk jogállami keretek között.

A nacionalista propaganda ráadásul éppen Magyarországon kerülne a legnagyobb ellentmondásba ebben az ügyben, hiszen a határokon átívelő uniós régiókkal a magyarság újraegyesítésének évszázados álma valósulhatna meg – végre nem a pártpolitikai szólamok szintjén, hanem a jobb transznacionális együttműködést erősítő projektek támogatási rendszerének létrehozásával. Tehát leginkább épp a magyarság szempontjából lenne evidens nemzeti érdek, hogy minél előbb megvalósuljon az uniós régiók kialakításán alapuló reform. Extra bónuszként jó időre megszabadulhatnánk a nemzeti érdeket saját magánérdekeik szolgálatába állító pártpolitikáktól és ideológiáktól, amelyeket sajnos leginkább pont az Európai Unió jelenlegi támogatási rendszere tart fenn gazdaságilag – de csak addig, amíg meg nem reformáljuk, összefogva és együttműködve európai polgártársainkkal.

A slusszpoén a fenti elképzelést illetően az, hogy egyetlen szó sem esik benne politikai föderációról, a nemzeti szuverenitás korlátozásáról, Európai Egyesült Államokról. Minden országban szabadon lobogtathatnák tovább a nemzeti lobogót, a politikai szuverenitás egy mikronnyival sem csökkenne. Nemzeti hatáskörben az egyes tagországok saját – gyakran elmaradott – közigazgatási rendszere sem változna, például nálunk is megmaradhatna a kommunizmusból egy az egyben átvett torz megyerendszer. (Merthogy a közigazgatási rendszerváltás is elmaradt.) Határokon átívelő uniós régiókat csupán a kohéziós alapok forrásainak hatékony odaítélése érdekében hoznának létre, semmilyen más adminisztratív funkciójuk nem lenne. Tehát a nemzeti kereteket közvetlenül nem érintené a reform, csupán azt szolgálná, hogy tényleg megvalósulhasson mindaz, amiért ezek az országok létrehozták az uniót, illetve csatlakoztak hozzá, elfogadva alapvető dokumentumait és az azokban kinyilvánított értékeket. Épp csak az európai integrációt aláásó nacionalista rendszerek veszítenék el gazdasági alapjaikat. Jó eséllyel össze is omlanának pillanatok alatt, minden európai polgár nagy megkönnyebbülésére.

Ez az ügy egyáltalán nem korlátozódik az aktuális oligarchabotrányokra. Sőt. Jellemzően pont ezektől a fáktól nem látjuk, hogy közben lassan kivágják mögülük az erdőt. Hiszen mind a bevándorlásnál, mind az iszlamista terrornál sokkal inkább fenyegeti létében az Európai Uniót az, hogy integrációs rendszerét mai formájában az integráció helyett a totális szétzüllesztésére használják. A legnagyobb probléma az, hogy a régiók és a polgárok Európáját igazából el sem kezdtük felépíteni, és a meglevő európai intézményrendszerből – a vámunióból és kohéziós alapokból – csak a multik, illetve a nacionalista oligarchák tudnak igazán hatékonyan profitálni. Azok ellenben alig férnek hozzá a forrásokhoz – jelesül: a közös alapértékeinkért valóban tenni kész európai polgárok cégei és egyesületei –, akik valóban a hatékonyabb integrációt szolgálnák fejlesztéseikkel. Még hosszú út vezet odáig, hogy végre ne az oligarchák pénzmosó beruházásait hirdessék az unásig ismert uniós fejlesztést reklámozó táblák, hanem joggal feltételezhessük ezeket látva, hogy ennél vagy annál a beruházásnál sok millió forinttal vagy euróval valóban Európa közös építését támogatjuk. Nem pedig az annak szétzüllesztésében érdekelt kétes elemeket, ahogy azt ma úton-útfélen tapasztaljuk.

A szerző filozófus, borász.