Mintha násztáncba kezdett volna a hét elején az MSZP és a Fidesz. A parlamenti ülésszak végén elbukott plakáttörvény ügyében a szocialisták saját javaslattal álltak elő, amely ugyanazt a logikát követte, mint a Fidesz tervezete. Vagyis lényegében betiltotta volna a pártok számára a köztéri felületek használatát kampányidőszakon kívül. Nem meglepő, hogy Kósa Lajos, a nagyobbik kormánypárt frakcióvezetője ezúttal nem a szokásos kioktató, elutasító módon reagált az ellenzéki felvetésre. Az már nem annyira világos, miért lenne ez jó a szocialistáknak, azt leszámítva, hogy borsot törnének vetélytársuk, a Jobbik orra alá.
A fideszes indoklás a pártfinanszírozás rendbetételéről fedőtörténet – hét év kormányzás alatt eddig ez nem különösebben érdekelte őket –, amely aligha alkalmas a valódi szándék leplezésére: a miniszterelnök Simicska Lajossal szembeni személyes bosszújának eszköze a javaslat, amellyel a kormány által legfőbb ellenségként kezelt Jobbik kellemetlen plakátjait is ki lehet takarítani az országból. Különös és megmagyarázhatatlan lenne, ha ehhez bármelyik ellenzéki erő asszisztálna.
A kormányváltást akarók 2018-ban az alapján döntik el, ki mellé húzzák be az ikszet, hogy melyik pártról gondolják azt: valóban le akarja győzni Orbán Viktort. Akire a gyanú árnyéka vetül, hogy egy vegytisztán hatalomtechnikai kérdésben lepaktál a Fidesszel, legfeljebb az őfelsége ellenzéke titulusra lesz méltó. A züllött fideszes zsargont használva: a hatalom csicskapártjává válik. Botka László és az MSZP életösztönnel megáldott politikusai végül behúzták a kéziféket, belátva, nem ez az a pillanat, amikor konstruktív ellenzéket kell játszani. Most úgy néz ki, a násztánc nem jut el a beteljesülésig. Ám ahogy a kétharmados részekről szóló múlt heti szavazásnál, most pénteken – illetve ahányszor még a téma a Ház elé kerül – minden szem az ellenzéki padsorokra szegeződik. Lesz-e néhány félrenyomó, a szavazástól távol maradó, beteget jelentő honatya, aki kisegíti a Fideszt?
Bárhogy végződik, az ügynek van önmagán túlmutató tanulsága is. Több mint két éve, hogy a Fidesz–KDNP időközi választáson elszenvedett vereségeivel elveszítette kétharmados többségét. Bár az elmúlt évtizedekben láttunk stabilnak mondható kormányzást akár egy-két mandátumos többséggel is, és az ország ügyeinek intézése alapesetben megoldható feles döntésekkel, a kormányoldal mintha kétharmadelvonási tünetekkel küszködne. Meggyőződésem, hogy a Fidesz azért járatja csúcsra folyamatosan a kampánygépezetét, és azért próbálja az eszközökben nem válogatva kicsinálni potenciális kihívóit, mert a miniszterelnök jövőre mindenképpen szeretné visszaszerezni a kétharmadot. Attól remélheti ugyanis, hogy visszafordíthatatlanná válik a hatalomgyakorlási modell kiépítése, amely a parlamentáris demokrácia kulisszáit megőrizve a teljes közjogi-állami intézményrendszer működését egyetlen akaratnak rendeli alá.
