Most kezdjük megismerni Macron elnököt, és az első benyomások jobbak, mint vártuk – árulta el Tar Pál, hazánk volt washingtoni, majd vatikáni nagykövete, Antall József miniszterelnök barátja, aki Dél-Franciaországban él, ezért jól ismeri a francia belpolitikát. Úgy véli, az új francia elnök „magabiztosan kezeli a világ nagy ügyeit, mintha már régen bennük élne. Persze mindez nem azt jelenti, hogy biztosan ki fogja húzni Franciaországot a kátyúból, de kezdetnek nem rossz. Mindenesetre szétverte a szocialista pártot, ami megkönnyíti a helyzetét. Tulajdonképpen a jobbközépen foglal helyet, talán Giscard d’Estainghez hasonlítanám, akinél pragmatikusabb, de legalább olyan jó feje van. Úgy tűnik, hogy az új pártja megnyeri a parlamenti választásokat, de őket sem fogják megkímélni a botrányok, amelyek máris jelentkeznek”.
Emlékeim szerint – hála a tanácsadóknak és a hopmestereknek – mindegyik francia elnök jól kezdte mandátuma első hónapját. Hollande viszont később – a Maliban történt fegyveres beavatkozást leszámítva – olyan jellegtelen, követő külpolitikát folytatott, hogy már csak ezért is meglepődünk Macron fellépésén. A neheze viszont most jön. Az értelmezési keretet a római szerződésig tágíthatjuk, amelyet éppen hatvan éve írtak alá az alapító tagországok. A megemlékezések az elnökválasztási kampány résztvevőit láthatóan feszélyezték: Macron és Francois Fillon nem szívesen beszélt arról, hogy külön-külön mindketten elugrottak Berlinbe az ünnep kapcsán Angela Merkelhez. Benoit Hamon, illetve Jean-Luc Mélenchon nem vallották be, hogy a francia baloldal rendre elárulja a szocializmust az unió miatt. Marine Le Pen is hallgatott arról, hogy az elnöki székig tartó rögös úton az eurózónából való kilépés emlegetése a legnagyobb akadály.
A franciák szerint az Európai Unió francia ötlet, és visszamennek egészen Victor Hugóig, vagy azon is túl. Charles de Gaulle elnökségének első éveiben Franciaország vezényelt a hatok koncertjén. Akkor még volt külső határa a gazdasági közösségnek, és a francia mezőgazdaságot a partnerek még szubvencionálták is. A tábornok távozása után az angolok befordulhattak a kontinens konyhájába, és rágyújthattak a pipájukra. Néhány év után mindenki angolul beszélt – konyhanyelven. A franciákat még másfél évtizedig lelkesítették az illúzióik, de a berlini fal leomlása az álom végét jelentette. A keleti nyitás mindenekelőtt német érdekeket szolgált, és az unió gravitációs centruma Párizsból Berlinbe költözött. Az angol–amerikai neoliberális eszmék akadály nélkül terjedtek a technokrata politikusoknak, az emberi jogokkal fenyegetőző ügyvédeknek és a washingtoni konszenzus kátéját felmondó közgazdászoknak köszönhetően.
A neoliberális propaganda nyomán felszámolták a határokat, Európa kinyílt a kínai kereskedők és az afrikai bevándorlók előtt. Odalett a közös agrárpolitika is. Az emberi jogok elektromos sokkolóját alkalmazva a mindenható és senki által fel nem hatalmazott bürokraták ideológiai pórázon tartották a többségi társadalmat, amelyet – végső érvként – fasizmusra hajlamos tömegnek tartottak, azt sulykolva, hogy a világháborúk oka a nemzeti érzés, amelynek nacionalizmus a neve. A nemzeti identitás hangoztatása egy bizonyos szint fölött Nyugaton ma is kiközösítést von maga után. Az euró egy olyan központi bank fennhatósága alá került, amelyet a német Bundesbank mintájára terveztek. Sarkosan fogalmazva: az oligarchák rátették a kezüket Brüsszelre.
Ha nemzeti szempontból tekintjük a történteket, az idős franciák már nem ismerik fel egykori gyermeküket. Európa mára egy nagyra nőtt Németország lett, amely virtuális tagállamaiba afrikai, ázsiai bevándorlókat telepít ahelyett, hogy családsegítő programokkal ösztönözné az európaiak gyerekvállalását. A francia elnökök a fő kérdésekben a német kancellárral egyeztettek, sőt, több elemző is úgy véli, Berlinből parancsok is érkeznek. Közben a német ipar tönkretette francia és olasz versenytársait. Későn kaptak észbe a megkötött kezű érdekeltek, hogy a frank vagy a líra leértékelése – amelynek gyakorlatát annak idején leszólták a vezető európai napilapok – a német Panzerdivision hatékony ellenszere volt. Szemet szúr az is, hogy Európába érkezve Barack Obama csak Berlinben időzött, és hogy Merkel egyedül tárgyalt a „mi nevünkben” Erdogannal.
A brit–német gazdasági modellt jól helybenhagyta 2008 pénzügyi válsága, és azóta visszatérőben a francia protekcionizmus gyakorlata. Csakhogy mások gyakorolják szerte a világon, nem a gúzsba kötött franciák. Az V. Köztársaságot alkotmányával, intézményeivel együtt egy nemzetre szabta Charles de Gaulle. Kíváncsian várjuk, hogy Macron – a posztnacionális multikulturalizmus heroldja – mit kezd majd vele. Kampánya során azt nyilatkozta, hogy nincs francia kultúra, csak kultúrák Franciaországban. Londonban még rá is tett egy lapáttal: francia művészetet ő sosem látott, csak franciaországit. Újabban a nyilvánosságnak szánt beszédeit – kamaszos hiúsággal – angol nyelvű betéttel fűszerezi, országát pedig a világkereskedelemben akarja feloldani.
Akár egy bizánci mozaikon, úgy illeszkednének egymás mellé szerinte a különböző kultúrájú közösségek – ezek közül a katolikus kereszténység csupán az egyik. E mozaikpadlón sétál majd a befektetők hada, valamint a kereskedelmi tévék szubkultúráján felnövekvő ifjúság, akik – hála az iskolai reformoknak – már semmit sem tudnak őseikről. De találkozhatnak sápadt arcú zombikkal az új Tintin-képregényekben!
