A neoliberális propaganda nyomán felszámolták a határokat, Európa kinyílt a kínai kereskedők és az afrikai bevándorlók előtt. Odalett a közös agrárpolitika is. Az emberi jogok elektromos sokkolóját alkalmazva a mindenható és senki által fel nem hatalmazott bürokraták ideológiai pórázon tartották a többségi társadalmat, amelyet – végső érvként – fasizmusra hajlamos tömegnek tartottak, azt sulykolva, hogy a világháborúk oka a nemzeti érzés, amelynek nacionalizmus a neve. A nemzeti identitás hangoztatása egy bizonyos szint fölött Nyugaton ma is kiközösítést von maga után. Az euró egy olyan központi bank fennhatósága alá került, amelyet a német Bundesbank mintájára terveztek. Sarkosan fogalmazva: az oligarchák rátették a kezüket Brüsszelre.
Ha nemzeti szempontból tekintjük a történteket, az idős franciák már nem ismerik fel egykori gyermeküket. Európa mára egy nagyra nőtt Németország lett, amely virtuális tagállamaiba afrikai, ázsiai bevándorlókat telepít ahelyett, hogy családsegítő programokkal ösztönözné az európaiak gyerekvállalását. A francia elnökök a fő kérdésekben a német kancellárral egyeztettek, sőt, több elemző is úgy véli, Berlinből parancsok is érkeznek. Közben a német ipar tönkretette francia és olasz versenytársait. Későn kaptak észbe a megkötött kezű érdekeltek, hogy a frank vagy a líra leértékelése – amelynek gyakorlatát annak idején leszólták a vezető európai napilapok – a német Panzerdivision hatékony ellenszere volt. Szemet szúr az is, hogy Európába érkezve Barack Obama csak Berlinben időzött, és hogy Merkel egyedül tárgyalt a „mi nevünkben” Erdogannal.
