Külpolitikai tájkép, előtérben az elnökkel

Emmanuel Macron gúzsba kötött Franciaországot vesz át elődeitől.

A neoliberális propaganda nyomán felszámolták a határokat, Európa kinyílt a kínai kereskedők és az afrikai bevándorlók előtt. Odalett a közös agrárpolitika is. Az emberi jogok elektromos sokkolóját alkalmazva a mindenható és senki által fel nem hatalmazott bürokraták ideológiai pórázon tartották a többségi társadalmat, amelyet – végső érvként – fasizmusra hajlamos tömegnek tartottak, azt sulykolva, hogy a világháborúk oka a nemzeti érzés, amelynek nacionalizmus a neve. A nemzeti identitás hangoztatása egy bizonyos szint fölött Nyugaton ma is kiközösítést von maga után. Az euró egy olyan központi bank fennhatósága alá került, amelyet a német Bundesbank mintájára terveztek. Sarkosan fogalmazva: az oligarchák rátették a kezüket Brüsszelre.

Ha nemzeti szempontból tekintjük a történteket, az idős franciák már nem ismerik fel egykori gyermeküket. Európa mára egy nagyra nőtt Németország lett, amely virtuális tagállamaiba afrikai, ázsiai bevándorlókat telepít ahelyett, hogy családsegítő programokkal ösztönözné az európaiak gyerekvállalását. A francia elnökök a fő kérdésekben a német kancellárral egyeztettek, sőt, több elemző is úgy véli, Berlinből parancsok is érkeznek. Közben a német ipar tönkretette francia és olasz versenytársait. Későn kaptak észbe a megkötött kezű érdekeltek, hogy a frank vagy a líra leértékelése – amelynek gyakorlatát annak idején leszólták a vezető európai napilapok – a német Panzerdivision hatékony ellenszere volt. Szemet szúr az is, hogy Európába érkezve Barack Obama csak Berlinben időzött, és hogy Merkel egyedül tárgyalt a „mi nevünkben” Erdogannal.

A brit–német gazdasági modellt jól helybenhagyta 2008 pénzügyi válsága, és azóta visszatérőben a francia protekcionizmus gyakorlata. Csakhogy mások gyakorolják szerte a világon, nem a gúzsba kötött franciák. Az V. Köztársaságot alkotmányával, intézményeivel együtt egy nemzetre szabta Charles de Gaulle. Kíváncsian várjuk, hogy Macron – a posztnacionális multikulturalizmus heroldja – mit kezd majd vele. Kampánya során azt nyilatkozta, hogy nincs francia kultúra, csak kultúrák Franciaországban. Londonban még rá is tett egy lapáttal: francia művészetet ő sosem látott, csak franciaországit. Újabban a nyilvánosságnak szánt beszédeit – kamaszos hiúsággal – angol nyelvű betéttel fűszerezi, országát pedig a világkereskedelemben akarja feloldani.

Akár egy bizánci mozaikon, úgy illeszkednének egymás mellé szerinte a különböző kultúrájú közösségek – ezek közül a katolikus kereszténység csupán az egyik. E mozaikpadlón sétál majd a befektetők hada, valamint a kereskedelmi tévék szubkultúráján felnövekvő ifjúság, akik – hála az iskolai reformoknak – már semmit sem tudnak őseikről. De találkozhatnak sápadt arcú zombikkal az új Tintin-képregényekben!